.

A kalandozások kora nem volt más, mint ösztönös önvédelem a honfoglalás után



A magyarok elpusztítására indult seregével a frank király, ám csalódnia kellett: 908 augusztusának elején már a második hatalmas pofonba szaladt bele.

Szinte történelmi dogmaként él bennünk őstörténetünkről egy lineáris kép: az  Etelközben éldegélő magyar törzseket egy megsemmisítő besenyő támadás kényszerítette a Kárpátok közé. Itt aztán száz évig kalandoztak, majd két brutális vereség után felvették a kereszténységet és megkezdődött a magyar történelem. A kalandozások ugye, mint az elnevezés is mutatja nem több, mint zsivány bandák egymást követő, rendszertelen rablóhadjárata.  Azonban közel sem biztos, hogy a "kalandozások" célja a rablás és fosztogatás volt.  Sőt....


Magyar harcos a honfoglalás korából

Rablás és politika együtt jár

Kezdjük ott, hogy az állítólagos besenyő támadás hatása ma feltehetően túlértékelt, a honfoglalásnak nevezett eseménysor inkább volt a magyar állam tervezett, tudatos “átköltözése” a Kárpát-medencébe, mintsem fejvesztett menekülés. Az új hazába érkezve pedig Árpád magyarjainak alkalmazkodniuk kellett az új hazában uralkodó viszonyokhoz. Hatalmi űr volt itt, amely felé a környező kisebb népeken túl két, mai fogalmaink szerint szuperhatalom is nyújtogatta a kezét: Bizánc és a Keleti Frank Birodalom.

Erről sürgősen le kellett beszélni őket aktív, támadó, kezdeményező külpolitikával. Nem ész nélküli hadakozásról volt szó, hanem az állam érdekeinek tudatos védelmezéséről. Nyugat-Európa folytonos háborúkat vívott Nagy Károly egykori birodalmáért, és miként a németek nem tűrhették egy erős állam megszilárdítását keleti szomszédságukban, úgy a magyarok sem nézhették tétlenül a német birodalom összekovácsolását. Szövetségeseiket gyakran váltogatva tettek is érte, hogy a megosztottság tartós maradjon.


Magyar harcos “beköszön” Itáliába (Részlet az aquileai székesegyház altemplomának falfestményéről – Wikipedia)

Természetesen bőséges zsákmányt is remélhettek a hadjáratokból, szolgálataikat ráadásul a “megbízó” is busásan megfizette. Így ment ez akkoriban, a legyőzött javai a győztest illették. Ami pedig a rablást, fosztogatást illeti, a “civilizált” nyugat egy hajszálnyit sem volt elmaradva. Ha csupán a préda érdekelte volna a magyarokat, minden bizonnyal az északi karavánutak fosztogatását választották volna: jókora haszon és nincs kockázat. Csakhogy arrafelé egyetlen portya sem indult, ami egyébként bizonyíték arra is, hogy a hadjáratokat egy központi akarat irányította, nem helyi vezetők ötletszerű és egyéni akciói voltak.

Önvédelemből támadás

Őseink Ómorávia felszámolása közben nyugatra is koncentráltak, 899-ben német szövetségben megsemmisítették Berengár, itáliai király háromszoros túlerőben lévő seregét, majd német földre vezettek hadjáratokat. Hamar eljött az ideje annak is, hogy a németek belátták: ha most nem számolnak le a magyarokkal, egy kőkemény ellenfél veti meg a lábát keleti határaikon. A keleti frank király kiadta hát a parancsot: “elrendeljük … hogy a magyarok kiirtassanak”. A 907-es pozsonyi csata viszont a magyarok győzelmével, a kor leghatalmasabb és legkorszerűbben felszerelt seregének pusztulásával ért véget.


A pozsonyi csata

Ez volt a pillanat, amikor a magyar állam véglegesítette addigi hódításait, és bebizonyította erejét, létjogosultságát Európa közepén. A kezdeményezést pedig most már semmiképp nem engedte ki a kezéből.
A következő évben, 908 augusztus elején Burghard őrgróf vezetésével egy válogatott sereg Eisenach közelében próbálta megállítani a magyar lovasokat. Csak próbálta, mert a csata ismét a németek megsemmisítő vereségével végződött: a vitézek java mellett Burghard, Rudolf würzburgi püspök is a harcmezőn maradt. A magyarok előtt pedig szabadon állt az út. A krónikák szerint egészen Brémáig felégették a birodalom tartományait.

Forrás:   24.hu

 

 




Nyaraljon Costa del Solon!
 



Vár a Costa del Sol

 


Álmaid útján: Czibere Csilla blogja