Időgép Izraelben?



Szerző:  tiboru

Sid Hurwich időgépe

sid0A konteóirodalom előszeretettel foglalkozik azokkal a különleges emberekkel, akik – korukat jócskán megelőzve -, mindenféle előzetes várakozást messze túlhaladva egyszercsak olyan találmányokkal és újításokkal rukkoltak elő, amelyek a tudományos és technológiai fősodortól eltérő, kiemelkedő eredményekkel örvendeztették meg a világot. Ezen vívmányok egy része (a szinte kötelező, első körös katonai és/vagy titkosszolgálati felhasználást követően) belekerül a civil élet hétköznapjaiba, könnyebbé és kényelmesebbé téve ezt. Az ilyen találmányok másik kategóriájába tartoznak azok a cuccok, amelyekről hallani hallunk ugyan, de – bizonyítékok híján – nem igazán tudjuk eldönteni, hogy valóban megvalósultak-e, vagy csak a konteósok, a pihentebb biztonságpolitikai szakértők és a tudományos-fantasztikus irodalom művelőinek kreatív fantáziáiban léteznek. A harmadik csoportot pedig azok a – minden bizonnyal létező – találmányok alkotják, amelyekről még csak nem is hallottunk.

 

Mai posztunk az imént említett második csoport egyik kiemelkedő képviselőjével foglalkozik, amelyet egy torontói ezermester, bizonyos Sid Hurwich tett le az asztalra – vagy még pontosabban az asztal alá, amint azt látni fogjuk. És azoknak a kollégáknak is van egy jó hírem, akik a Moszad, illetve a zsidók tevékenységét kísérik megkülönböztetett figyelemmel: ők sem fognak csalódni. Ennyit elöljáróban, most pedig vágjunk bele.

Nem tudom, hányan hallottatok erről az úriemberről, de mivel vélelmezem, hogy nem túl sokan, még azelőtt röviden bemutatom, hogy rátérnénk a munkásságára.

1.) Élete

Sid 1912-ben (más források szerint 1914-ben) született Torontóban. Szülei (még öregHurbicz néven) néhány évvel korábban valahonnan Galíciából kivándorolt egyszerű emberek voltak, akik állítólag csak azért kerültek fel a Kanadába tartó hajóra, mert a fater azt hitte, hogy ez az ország az USA egyik tagállama. Aztán ha már ott voltak, nem is mentek tovább, amit végül is meg tudunk érteni: most őszintén, egy kelet-európai zsidó ószeresnek aztán tényleg tökmindegy lehetett, hogy Ontarióban vagy Michiganben árulja a használt ruhát és az egyéb second hand cuccokat a hozzá hasonló társadalmi státuszúaknak.

Családi visszaemlékezések szerint Sid már kisikolás kora óta imádott mindent, amiben fogaskerék, hajtószíj, kallantyú vagy más mechanikus alkatrész volt. Nem töltötte be még a tízet, amikor négy olyan biciklironcsból, amiket már az öreg Hurwich is kidobásra ítélt (nagy szó volt ám ez!) két nap alatt olyan tökéletes kerékpárt dobott össze, aminek csodájára jártak a torontói Bathurst Street környékén. Aztán néhány évvel később már annyira büfé lett az egyre szaporodó, már elektromossággal működő háztartási gépek (fridzsiderek, porszívók, mosógépek, rádiók, kenyérpirítók, stb.) javítása terén is, hogy a bár-micvója után (ez a 13 éves zsidó fiúgyerekek nagykorúsítási ünnepe) komolyan felvetődött a lehetőség, hogy otthagyja az iskolát és egyéni vállalkozóként próbál boldogulni.

JiTVégül a családi tanács úgy döntött, hogy le kell érettségiznie, s utána azt csinál, amit akar. Sid fogcsikorgatva elvégezte a középiskolát, de a fizikán és a matekon kívül abszolút nem érdekelte semmi. Ezzel szemben mindent elolvasott, aminek akár csak a leghalványabb köze volt az elektromossághoz, az elektromágnesességhez, a rádióhullámokhoz és -frekvenciákhoz, továbbá – talán mondanom sem kell – nagy példaképéhez, Nikola Teslához. És mivel valamiből meg is kell élni, háztartási gépek karbantartására és javítására létrehozott egy kis céget, ami ha jachtkikötőt vagy szőlőhegyet nem is biztosított a családnak, de tisztes színvonalú életkörülményeket igen. Hamarosan fél Toronto őt hívja, ha bármi elromlott a lakásban.

Addig magánemberek nem is nagyon foglalkoztak ilyesmivel, csak a gyártó cégek, mert a karbantartás és pláne a javítás olyan szakértelmet igényelt, amit a gyárakon kívül elég nehéz volt megszerezni.

day1940-re olyan kiváló mesterember hírében áll, hogy a helyi elektromos művek (a Hydro-Electric Power Commission of Ontario, amely mellesleg a Niagara-vízesésre épített erőművet is üzemeltette) az ő tanácsaira alapozva, útmutatásainak megfelelően dolgozza ki a cég műszaki fejlesztési tervét, továbbá a tartomány első áramszolgáltatói ügyfélszolgálatát is az ő ötlete alapján hozzák létre. Amikor Sidet be akarják vonultatni katonának (a háború az háború!), maga a város főpolgármestere, Ralph Day lép közbe a hadseregnél annak érdekében, hogy Sidnek ne kelljen beöltöznie és áthajóznia (vagy átrepülnie) Európába.

A világháború alatt valószínűleg ő volt az egyetlen, aki örült a kanadai kormány azon döntésének, mely szerint a bevezetett takarékosságisimp intézkedések miatt (“Az acél a hadiiparé!”) a háztartási gépekbe egyre kevesebb és egyre szarabb minőségű fémalkatrészt építettek be. A mosógépek, fűnyírók és más hasonló cuccok egyre gyakrabban romlottak el, s egyre többször kellett kihívni a gyorsszolgálatot. 1948-ban megalapítja a Shock Electric nevű, kifejezetten elektromos hibák elhárítására szakosodott céget, amely hamarosan Toronto legelismertebb, közületeknek, cégeknek és magánszemélyeknek egyaránt dolgozó, hasonló szolgáltatásokat végző vállalkozása lesz. Ugyanabban az évben egy másik, ezúttal termelő és kivitelező tevékenységet végző társaságot is létrehoz (a SidCo Electric Company-t), ahol személyesen irányította a kísérleti részleget, ahonnan számos újítás került ki.

2.) A találmány

Mindenki tisztában van azzal, hogy büntetlenül nem lehet éveken átinf napi 12-14 órán keresztül intenzíven dolgozni, csak mindenki abban bízik, hogy majd ő lesz a kivétel. A megerőltetés és a hajtás megviseli Sid szervezetét, aki a hatvanas évek elején átéli második szívrohamát (az első infarktus valamikor 1955 környékén kopogtatott a szívizmán), ekkor hivatalosan visszavonul. Eladja mindkét cégét (a hírek szerint összesen körülbelül 4 millió dollár üti a markát, ami ma se kis pénz, hát még 50 évvel ezelőtt), s innen kezdve minden idejét régi kedvence, Tesla munkássága tanulmányozásának szenteli: mindent elolvas tőle, ami hozzáférhető: régi interjúkat, szakcikkeket, tanulmányokat, de még az Amerikai Szabadalmi Hivatalban is utánanéz Nikolának. Háza alagsorában külön kis labort épít, ahol megpróbál reprodukálni minden olyan egyszerűbb kísérletet, ami a nagy példakép tevékenységéhez kapcsolódik.

Aztán jött az 1969-es év, amikor Torontót komoly bankrablás-sorozat rázza meg: rövid idő leforgása alatt kilenc pénzintézetet rabolnak ki álarcos fegyveresek, akik rendre megpattantak még a zsaruk kiérkezése előtt. A közvélemény nyomására (ahogy az már lenni szokott) a városi rendőrség külön nyomozócsoportot hoz létre a bűncselekmények felderítése és a rablók elfogása érdekében.

bill

James Mackey, a Metropolitan Toronto Police főparancsnoka az egyik legtekintélyesebb helyi detektívet, William Boltont, az amúgy elég sikeres rablási ügyosztályt már 11 éve irányító rutinos felügyelőt bízza meg ennek vezetésével. Mivel Bill és Sid régi ismerősök, természetes, hogy dumálgatnak ezekről az esetekről is. Egy ilyen találkozón a felügyelő (akinek egyik kedvenc filmje az 1960-as, Pál György által rendezett, Oscar-díjas Time Machine volt) tréfásan megjegyzi, hogy „Te Sid, igazán fabrikálhatnál valami szerkezetet, amit elhelyezhetünk a bankfiókokban, s ami egy gomb megnyomásával megfagyasztja az időt mindaddig, amíg a rendőrség ki nem érkezik a tetthelyre!”. tpsSid mosolyog, elgondolkozik, s csak ennyit reagál: „Bill, nem is beszélsz hülyeséget…”.

Két hét múlva Hurwich meghívja Boltont, két helyettesét, valamint három bankbiztonsági szakértőt házának pincéjébe. Körülállnak egy asztalt, ami le volt takarva egy pokróccal, hogy az asztal alatt elhelyezett, körülbelül porszívó nagyságú szerkezetet ne lehessen tisztán látni. Sid felszólítja Billt, hogy fegyverét tegye az asztallapra, ugyanakkor mindenkit megkér, hogy vessenek egy pillantást az órájukra. Miután ez megtörténik, Sid lehajol és megnyom egy gombot a gépen, majd megkéri a nyomozót, hogy próbálja meg felvenni a revolverét az asztalról. Bolton – kicsit hitetlenkedve – odanyúl, de a legnagyobb megdöbbenésére meg sem tudja mozdítani a Smith & Wessont. Próbálkozik még néhányszor, az asztalon fekvő fegyvert megpróbálja elsütni, de sikertelenül: olyan volt, mint amit odaragasztottak, s mintha minden mozgó alkatrésze K-38beragadt volna. A többi vendég ugyancsak próbálkozik, de a fegyver tényleg úgy viselkedik, mintha oda lenne hegesztve az asztallaphoz.

Pár másodperc múlva a csendet a detektív hangja töri meg, aki megköszörüli a torkát és zavartan nevetgélve azt mondja: „Sid, ez szép és jó, de én időgépet rendeltem tőleg, nem pillanatragasztót!”. A feltaláló elmosolyodik, s ezt kérdezi: „Uraim, önök szerint mennyi idő telt el azóta, hogy bejöttek ide? De kérem, az óráikat ne nézzék meg!”. A viszonylag egybehangzó válaszokra, amelyek háromtól öt percig terjedő találgatásokat fogalmaztak meg, ezt válaszolja: „Nos, számításaim szerint önök körülbelül 28-29 perce léptek be ebbe a terembe, s akkor 11.23 volt. Kérek mindenkit, most ellenőrizze az óráját.

Naná, hogy mindenki azonnal a karórájára néz (az egyetlen kivétel az egyik bankbiztonsági alak, aki az apjától örökölt zsebóráját veszi elő). Legnagyobb megdöbbenésükre az öt karóra és a zsebóra egyaránt (még mincsászdig) 11 óra 23 percet mutat, de a másodpercmutatók rendületlenül mozognak. Sid lehajol, kikapcsolja a gépet, int Boltonnak, aki minden nehézség nélkül felkapja a revolvert az asztalról, majd a házigazda kikiált feleségének, hogy jöjjön le az alagsorba. Mrs. Hurwicz pár másodperc múlva megjelenik, s a kérdésre, hogy hány óra, azt válaszolja: nyolc perc múlva dél.

A gyengébb felfogásúak érdekében Sid készségesen összefoglalja a pincébe történt belépéstől egészen Hurwiczné megjelenéséig eltelt idővel kapcsolatos három síkot, de magyarázatot nem ad rá:
 

a.) A szubjektív észlelések szerint odabent három-öt, vagyis átlagolva 4 (négy) perc telt el;
b.) A belső (pincebeli) időmérők szerint nem telt el idő: az órák – noha látszólag működtek – nem mutatták az idő múlását;
c.) A pincén kívüli világban 29 perc telt el.

Miután az elképedt vendégek távoztak, s közben arról sutyorogtak, hogy ha nem egy rossz tréfa vagy kollektív hallucináció áldozatai voltak, akkor ezt a cuccot meg kéne mutatni a hadsereg illetékeseinek is, Sid még 6dwbütykölt egy kicsit a szerkezeten, s közben eszébe jutott az öccse, aki akkor már hosszú idő (egészen pontosan 1949) óta Izraelben élt és az ottani egyenruhásoknak dolgozik. Mivel két évvel korábban ő maga is nagyon szurkolt a zsidó államnak, amikor azok a hatnapos háborút vívták arab szomszédaikkal, fel is hívta az öcsköst és megkérte, hogy haladéktalanul látogassa meg őt, mert szeretne olyasmit mutatni, ami akár Izrael biztonságának garantálásában is szerepet játszhat.

Hogy ezt követően pontosan mi is történt, az már nem igazán rekonstruálható, az viszont tény, hogy a telefonhívást követő héten az ifjabbik Hurwich (aki jól ismerte bátyját és tudta, hogy nem szokott a levegőbe beszélni) megjelent Torontóban. Vele volt két izraeli barátja (khm) is, akik alaposan kifaggatták (majdnem azt írtam, hogy kihallgatták) Sidet, valószínűleg megnéztek egy bemutatót, ezt követően összegyűjtöttek minden írott dokumentációt, a rejtélyes gépet bepakolták kocsijuk csomagtartójába, majd illedelmesen elköszöntek és villámgyorsan távoztak. Azt csak vélelmezni tudom (mondjuk meglehetősen erős vélelem ez), hogy titoktartást kértek Sidtől, aki ezzel a lépéssel minden bizonnyal belépett a szajjánok népes családjába (ha ugyan nem volt már ott addig is).

Hogy kik a szajjánok,  mekkora a fizu és hogy lehet oda jelentkezni, azt a Fenyő-konteók 7.4.-es alpontjában elolvashatod, most lusta vagyok ide bekopizni. 

3.) A kitüntetés

czf2Ezt követően sokáig nem történt semmi, a kanadai hatóságok – furcsa módon – nem igazán érdeklődtek a történtekről, Sid pedig nem erőltette a dolgot, elpepecselgetett a pincéjében a szerkentyűivel. Telnek-múlnak az évek, aztán történt egy érdekes dolog: 1976 júniusában, a Kanadai Cionista Szövetség meghívására egy izraeli delegáció érkezik Torontóba, s diszkréten üzennek Sidnek, hogy ha ráér, szíveskedjék már részt venni egy kis ünnepségen a helyi Beth Tzedec gyülekezet zsinagógájában. Barátunk természetesen szíveskedik, már csak azért is, mert a tekintélyes Wolfgang Plaut rabbi is felhívja azzal, hogy nagyon számítanak a megjelenésére. Az ünnepségen megjelenik tehát, s csak ott derül ki számára, hogy ő a díszvendég: átadják neki az egyik legmagasabb izraeli kitüntetést, az „Izrael védelméért” (פרס ביטחון ישראל ) nevet viselőt, s ezzel együtt az „Izrael államának védelmezője” hivatalos címet és emlékérmet.

érem

Ezt a kitüntetést 1958 óta osztják ki, s az izraeli honvédelmi miniszter előterjesztésére a zsidó állam köztársasági elnöke ítéli oda azoknak a magánszemélyeknek (ritkábban szervezeteknek is), prázakik/amelyek technológiai, műszaki találmányaikkal és/vagy felfedezéseikkel “rendkívüli módon járultak hozzá Izrael védelméhez és biztonságához“. A kitüntetést eddig többek között olyanok kapták meg, mint Uzi Gal (a róla elnevezett legendás géppisztoly tervezője és konstruktőre), Izrael Tal tábornok (a Merkava harckocsi kifejlesztésében játszott szerepéért és az általa kidolgozott harcászati elméletért), vagy Moshe Arens (a Kfir vadászbombázó atyja). A kitüntetést természetesen megkapta a Moszad és a Shabak, vagyis a belbiztonsági szolgálat is. Az izraeli szokásoknak megfelelően előfordul, hogy egy-egy kitüntetett személyéről csak évek, évtizedek múlva számolnak be hivatalosan, sőt, vannak olyanok, akikről soha nem derül ki, hogy megkapták-e a díjat és pontosan miért. Évente körülbelül hat-nyolc díjazott van, de csak négy-ötről szerez tudomást a nyilvánosság.

 

4.)újs A sajtó

A közvéleménynek erről az eseményről sokáig semmiféle tudomása nem volt (zsidó barátaink tudnak ám titkolózni, ha nagyon muszáj), mígnem másfél év múlva több kanadai, majd amerikai és európai újság elő nem kaparta valahonnan a hírt (vajon kinek állt ez érdekében és miért pont akkor?) és meg nem jelentettek olyan cikkeket, amelyek egyrészt bemutatták Sidet és találmányát, beszámoltak a 18 hónappal korábbi kitüntetésről, és hirtelen összefüggést véltek felfedezni a Mister Hurwich által Izraelnek ajándékozott rejtélyes gépezet és az 1976 júliusában végrehajtott Entebbe-művelet között.

 

Akinek nem ugrana be: ez volt az a kommandós akció, melynek keretein belül mintegy száz izraeli katona rajtaütött az ugandai Entebbe repülőterén 106 (főként izraeli, illetve zsidó) túszt fogva tartó terroristákon, akik ezt megelőzően eltérítették az Air France Tel Avivból Párizsba tartó gépét. A több repülőgépből álló légiflotta úgy repült 4000 kilométeren keresztül, az egyiptomi, szudáni és szaúd-arábiai légtér mentén, hogy ezen országok egyetlen radarja sem érzékelte őket, miként az ugandaiak sem vették észre őket, egészen az utolsó utáni pillanatig.  Maga az akció összesen 90 percig tartott, s nem túlzok, ha azt mondom, hogy az izraeliek az utóbbi 50 év egyik legprecízebben megtervezett és végrehajtott kommandós műveletét hozták tető alá, amit azóta is oktatnak a különleges erők tanfolyamain.

Egyes jólértesültek szerint még a tekintélyes londoni The Foreign Report című, külpolitikai ésentebbe diplomáciai szaklap is megemlékezett az esetről és a lehetséges összefüggésekről, egy közelebbről meg nem nevezett izraeli diplomáciai forrásra hivatkozva.

Szóval az újságírók elkezdtek találgatni: vajon a Sid-féle kütyü volt-e az, ami hozzásegítette az izraelieket ehhez az elképesztő teljesítményhez? Vajon ezért kapta-e meg a magas kitüntetést? És hogy lehet, hogy a kanadai kormány tétlenül tűrte, hogy egy ilyen korszakalkotó találmány, amelyet mégiscsak egy kanadai állampolgár fejlesztett ki, ráadásul kanadai felségterületen, egyszerűen kikerüljön a látóköréből? Tényleg tétlenül tűrte-e, vagy alkut kötött Siddel és az izraeliekkel? Több zsurnaliszta is felkeresi Sidet, aki elég szűkszavú interjúkat ad az érdeklődőknek: megerősíti a híreket (igen, volt egy érdekes kísérlete, igen, az órák megálltak 29 percre, igen, kitüntették), de ezen kívül semmiféle technológiai háttértájékoztatást nem ad. Illetve volt néhány érdekes elszólása:
 

- Teslát az emberiség valaha élt legnagyobb kreatív elméjének tartja;
- a szerkezete nem igazán nevezhető találmánynak, hiszen „csak az elektromosságtan egyik alaptörvényét alkalmazta, igaz, egy kicsit szokatlan módon”;
- a szerkezet csak azon tárgyakra és berendezésekre hat közvetlenül, amelyek rendelkeznek elektromos vezetői tulajdonságokkal;
- a „gép” hatósugara elméletileg bővíthető, s ez csak a rendelkezésre álló, az ezt tápláló energiaforrástól függ, viszont a hatósugár „fókuszálható”;
- nem védette le és nem jegyeztette be a találmányát, mert „nem hisz a szabadalmakban” – ahogyan fogalmazott. Elismerte, hogy ő maga is számos, szabadalmi védelem alatt álló szerkezetről koppintott ezt-azt, amit aztán apró módosításoknak vetett alá, s így „ügyvéd legyen a talpán, aki bebizonyítja a másolást”;
- egyetlen centet sem kért és nem is kapott a szerkezetért, sem az izraeliektől, sem másoktól; igaz, nem is szorult rá.

Valamikor a nyolcvanas évek közepén a New York-i Oppenheimer Holdings befektetési bank és tanácsadó cég (miután utánajárt mindennek, aminek utána tudott járni) felajánlotta Sidnek, hogy oppminden olyan emberi és anyagi erőforrást, valamint szakmai tudást a rendelkezésére bocsájt, aminek segítségével kidolgozható egy megvalósíthatósági, sorozatgyártási és értékesítési stratégia a találmány kereskedelmi forgalomba hozása érdekében. Több tízmilliós részesedéssel és tőzsdei bevezetéssel is csalogatták emberünket, aki megvonta a vállát és azt üzente vissza a manhattani cápáknak, hogy köszöni, de neki és családjának most is megvan mindene, amire szüksége van, s amúgy is hisz abban az ősitem jiddis mondásban, mely szerint a batyus temetést még nem találták fel, mindenkit ugyanolyan nincstelenül földelnek el, mint ahogyan megszületett.

Sid Hurwich valamikor a kilencvenes években hunyt el Torontóban anélkül, hogy bárkinek további információt szolgáltatott volna találmányáról. Az pedig, hogy Izrael bármilyen tájékoztatást kiadjon a szerkezetről, kábé olyan valószínű, mint az, hogy Vlagyimir Putyin még ezen a héten visszaadja a Krímet az ukránoknak, Kijev főterén látványosan megtépi az öltönyét, ledobja napszemüvegét a földre és rá is ugrik, majd ezt követően sírva kér bocsánatot az Európai Uniótól azért, mert rossz kisfiú volt.

4.) Összefoglalás és verziók

Nem akarok én semmit senkinek a szájába rágni, ezért nem is részletezem tovább a dolgokat, mindössze néhány mondatba sűrítem az előző 2300 szó lényegét.

em1Adott tehát egy torontói mosógépszerelő, aki a hatvanas évek legvégén összerak egy (valószínűleg elektromágneses alapon működő) szerkezetet, amely valamilyen hatással van a közvetlen környezetére. Hogy ez a hatás simán mágneses-e, vagyis a cucc semmi másra nem jó, csak arra, hogy bekapcsolt állapotban magához vonzza a mágnesezhető tárgyakat, vagy (a konteós feltételezéseknek megfelelően) valahogy az időt is „meggörbíti”, esetleg lelassítja maga körül, hát ez az igazi kérdés. Azt azonban Izrael legnagyobb ellenségei sem hihetik, hogy a time1zsidó államot olyan idióták vezetik, akik egy ipari mágnes előállításáért jutalmazták volna az ország egyik legkomolyabb kitüntetésével a feltalálót, arról nem is beszélve, hogy az elektromágnesességet úgy 1820 óta ismerjük, tehát annak bebizonyítása, hogy az áram alatt levő vezetékek mágneseződnek és a fémtárgyakat magukhoz vonzzák, 1976-ban nem nevezhető különösebb tudományos áttörésnek.
 

Azt mindenesetre egy különleges jelként foghatjuk fel, hogy a mágneses mező erősségét jellemző fizikai mennyiség, a mágneses indukció SI mértékegysége a tesla. És nem a Gauss-hívőket akarom heccelni (ő is nagyon jó fej volt), de 1 tesla felér 10000 gauss-szal.

Elektronikai szakértők nem tartják kizártnak, hogy Sid jó tizennégy évvel Leon Chua professzor előtt kidolgozta a nemlineáris káoszgenerátort. Ehhez a teóriához (túl azon, hogy imádnivaló az elnevezése) sajnos nem tudok semmi érdemit hozzáfűzni, miként ahhoz a másik elmélethez sem, mely szerint Hurwich a memrisztor (vagyis az emlékező ellenállás) működési elvére jött rá, ugyancsak évekkel megelőzve ugyanazt a Chuát.

nlkg1

Én ehhez a dolgokhoz nem értek, azt viszont minden különösebb megerőltetés nélkül el bírom képzelni, hogy az izraeliek elektronikai hadviselésében mekkora minőségi ugrást jelentett volna 1969-ben akár az egyik, akár a másik, teljesen függetlenül az időhuroktól.

nlkg2

Hogy ne essünk az egyoldalúság bűnébe, ismerjük el, hogy abban viszont a szkeptikusoknak is van valamennyi igazuk, amikor felteszik a kérdést: ha 46 éve (!!!) ott az időgép az izraeli hadsereg titkos raktárában, vajon miért nem használták gyakrabban? Vajon miért vannak még mindig komoly veszteségeik, miért kell folyamatosan de facto háborút viselniük valamelyik szomszédjuk és/vagy a palesztinok ellen?

time2

Esetleg a szerkezet használatának vannak olyan mellékhatásai, amelyek nem teszik lehetővé a nyakló nélküli bevetését? Mittudomén: a kezelőszemélyzet megbetegszik vagy eltorzul az arca, a feltöltéshez kellenek hónapok vagy évek, vagy rájöttek, hogy sportszerűtlen dolog időgépet is bevetni köveket és Molotov-koktélokat hajigáló tinédzserekkel szemben?

Oké, elismerem: ez utóbbi megjegyzés szarkazmus volt.

hfcVagy az egész sztori az izraeliek ragyogó pszichológiai hadviselésének újabb bizonyítéka? A Moszad és a mostani haszbara-kommandók elődeinek briliáns titkosszolgálati művelete, melynek az volt a célja, hogy elültessék a világ közvéleményében a Nagy Kérdőjelet: basszus, hát lehet, hogy ezeknek a zsidóknak már időgépük is van?! Lehet, ugyanazt csinálták, mint az atombombával, amit szintén belengettek úgy technionnegyven évvel ezelőtt, s azóta hivatalosan se megerősíteni, se cáfolni nem akarják, csak kacsintanak a kérdező felé, ugyanakkor mindenki biztosra veszi, hogy Izrael atomhatalom. És lehet-e összefüggés Sid kütyüje és azon hír között, hogy 2007-ben az izraeli Technion Egyetem kutatói olyan időgép elméleti modelljén dolgoznak, amely lehetővé tenné a múltba történő utazást? 
 

Na jó, mindenki őrizze meg a nyugalmát: 2013-ban Irán is bejelentette, hogy időgépet konstruált, amely nyolc évre előre képes látni a majdani eseményeket egy-egy ember életéből.

Na és mi köze lehet mindezeknek Teslához? Tényleg az ő egyik találmányát melegítette fel Sid, vagy csak takarózott a nagy előddel? És ha valóban Nikola művei adták neki az inspirációt, vajon megállt ennél az egynél, vagy a többit is megvalósította, a nullponti energiagenerátortól kezdve a halálsugárig? És ha igen, mi történt ezekkel? Ugye, mennyi kérdés..?  

nikolat

Forrás:   blogrepublik

 

 

 




Nyaraljon Costa del Solon!
 



Vár a Costa del Sol

 


Álmaid útján: Czibere Csilla blogja