A harmincas évek sztárja: Jávor Pál



A XX. század első évében az Arad Vármegyei Gazdasági Egyesület 52 éves pénztárnoka, a meglehetősen legatyásodott pomerániai kisnemesi családból származó Jermann Pál látványosan fittyet hány a társadalmi elvárásokra és összeköltözik az alig 16 éves cseléddel, Spannenberg Katival, aki (a férj kapuzárás előtti lelkesedését kihasználva) gyors egymásutánban (úgy értem: négy év leforgása alatt) három fiúnak ad életet. A srácok közül posztunkban a legidősebbel, Palival foglalkozunk, aki első anyakönyveztetésekor (1902. január 31-én) édesanyja családnevét örökli, majd – miután szülei végre összeházasodnak – Jermann Pál Gusztáv Albertként folytatja földi pályafutását.

Idősebb Jermann Pál halála után Katalin egyedül marad a három sráccal, akiknek polgári nevelést kíván adni; Palit vasúti tisztnek szánja, de – ahogyan az elég gyakran előfordult már a világtörténelemben – elképzelései nem találkoznak kamaszodó fia álmaival, aki ideje jelentős részét az akkoriban működő két aradi filmszínházban, az Urániában és az Apollóban múlatta.

Az első világháború, illetve az ezzel párhuzamosan országszerte elszabaduló hazafias propaganda jelentősen megemeli Pali tesztoszteron- és patriotizmus-szintjét, minek következtében 14 éves korában megszökik otthonról és a román frontra megy.

Itt fegyvert nem adnak ugyan a kezébe (még akkor is voltak józan gondolkodású tisztek a Honvédségben), azt viszont megengedik neki, hogy tábori postásként leveleket és levelezőlapokat kézbesítsen a lövészárkokban (a monarchia hadseregének már akkor sem voltak józan gondolkodású tisztjei). Kétségbeesett anyja eltűntként keresteti, minek következtében tíz hónap múlva a csendőrök lekapcsolják valahol a Kárpátok szent bérczei között, kap jó pár istenes pofont és a pedagógiai vénával megáldott kakastollasok a fülénél fogva hazaviszik Aradra.

Az édesanyja által gründolt zöldség/gyümölcs–üzlet üzemeltetése továbbra sem szerepel dédelgetett vágyai között, ezért kikönyörgi, hogy távol az otthontól, Szombathelyen folytathassa középiskolai tanulmányait. Innen a háború végén tér haza szülővárosába.

A frissiben létrejövő Nagy-Románia nem nagyon nyeri el a tetszését (lehet, hogy meglepő, de így volt ezzel további pár millió honfitársa is), ezért huszáros lépésre szánja magát.

(Mielőtt továbbmennénk, csak diszkréten megemlítem, hogy nemcsak nekünk vannak ám (láz)álmaink egykori és majdani országhatárainkról; a románok szerint ez itt  fent az igazi Nagy-Románia, a vízszintesen sávozott barna-sárga területeken szerintük főként románok éltek 1918-1920-ban, vagyis hát igazság szerint őket illetné… Bolgár, ukrán, szerb és moldáv szomszédaikat ők sem kérdezték, mi a véleményük a bukaresti ötletbörzéről.)

De – egyik oldalon sem – hergeljük a nemzeti érzéseket, inkább folytatjuk Jermann Palival:

Bősz újságolvasó lévén (még zsurnalisztikai babérokra is vágyott annó) megtudja, hogy a román hatóságok egyetlen erdélyi, illetve bánsági magyart (svábot, szászt, zsidót, szerbet, bolgárt, lengyelt, ruszint, stb.) sem tartóztatnak, aki nem kíván I. Ferdinánd alattvalója lenni. A formális kiutasítást követően a távozni szándékozó a román államtól kapott egy ingyenes, egy útra szóló (“csak oda”) vonatjegyet, olyan célállomással, amelyet a delikvens megjelölt.

Lám, már akkor is milyen nagyvonalúak voltak!

Szóval ifjabb Jermann Pál 1919-ben kiutasíttatja magát Romániából és gesztusáért cserébe kap egy Arad-Budapest-Bécs-München-Berlin-Hamburg-Koppenhága vonatjegyet a Román Királyi Vasúttársaságtól.

Hogy miért pont Koppenhága? Hát mert annak idején kedvenc filmjei végén (emlékszünk ugye: az Urániában és az Apollóban) a Nordisk Film – København, Danmark felirat nagyon mélyen beleivódott a retinájába, s a mi Palink ott akart színész lenni.

Elbúcsúzik a családtól, felül a vonatra, de pechjére (?) az egyik akadékoskodó magyar kalauz elkezd kötözködni a pelyhedző állú ifjúval. Kölcsönösen anyáznak egy jóízűt, majd (mivel egy vonaton az Isten és a masiniszta után közvetlenül a jegykezelő következik, és ez így is marad, amíg a világ világ) Budapesten leszállítják, jegyére pedig kimoshatatlan vörös festékkel rábélyegzik, hogy érvénytelen.

Lévén, hogy Fogyasztóvédelmi Főfelügyelőségről, illetve állampolgári jogok országgyűlési biztosáról akkoriban még csak nem is hallottak a Duna mentén, viszont a csendőrök továbbra is óriási pofonjaikról voltak híresek (ez utóbbira Pali még élénken emlékezett kézbesítő korából), beletörődik a megváltoztathatatlanba és Pesten vesz egy nagy levegőt.

Beiratkozik az Országos Színművészeti Akadémiára és lelkesen tanul (olyan tanároktól, mint Szacsvay Imre vagy Pethes Imre), miközben alkalmi fizikai munkákból él, pályaudvarokon alszik, utcai csapoknál tisztálkodik. Sajnos, az első év közepén lesz egy mindmáig tisztázatlan afférja (szerintem vagy nőügy lehetett, vagy súlyos testi sértés), minek következtében kirúgják az Akadémiáról. Nem adja fel (nem az a típus); egy másik színészképzőben folytatja a szakma elsajátítását, ráadásul ezzel párhuzamosan a Várszínházban statisztál, úgyhogy nem kényszerül többé megalázó várótermi éjszakázásokra.

Lassan-lassan beérik a gyümölcs: elkezdik foglalkoztatni, sőt, miután baráti tanácsra magyarosítja családnevét, 1923-tól már segédszínészi szerződést is tudhat a zsebében.

Nem áll szándékunkban részletesen elemezni színházi pályafutását; a kedves olvasó elégedjen meg annyival, hogy hullámhegyek és hullámvölgyek követték egymást. Jávor nem lehetett az a birkatürelmű pasi, így olykor tettlegességgel ad hangot elégedetlenségének; néha megvert egy-egy okoskodó rendezőt, máskor felpofozott pár színházi adminisztrátort vagy lóidomárt. Jó pár fővárosi és vidéki színházban játszik, mígnem 1929-től felfedezi magának a filmet (vagy fordítva); szerepelt az első, majd a második magyar hangosfilmben, s ezeket követően sok másikban.

Ekkorra (’29-’30) tehető a női rajongótábor első felbukkanása is környezetében: egy-egy sikeresebb (főként vidéki) fellépés után nemcsak tojást, kolbászt, gyömölcsöket talál az öltözőben, hanem harisnyatartókat (!), kötött sálat és (nem utolsósorban) mindenre elszánt és tettrekész hölgyeket is, ami az akkor még agglegény, eredetileg dús, vörösesbarna hajú, 180 centi magas és 75 kilós, sármos hősünknek nem lehetett túlságosan ellenére. A korabeli, készséges Zsanetteken kívül ekkortájt kezd közelebbi ismeretséget kötni a cigányzenével és a magyarnótával, a különféle – kizárólag alkoholtartalmú – italokkal, a kártyával, továbbá a hajbókoló pincérekkel, akik Szombathelytől Esztergomig, Szegedtől Kaposvárig ripsz-ropsz megtanulták, hogy a Jávor művész úr kedvence a pacalpörkölt, sok-sok szafttal és friss házisütésű kenyérrel.

Ő meg szórta a borravalót – már ha volt pénze. Egy ideig volt. Aztán nem, majd megint igen. Így ment ez.

Számtalan kalandja és „mennyasszonyi” státuszú barátnője után 1933 végén megismerkedik Landeszmann Olgával, egy kétgyermekes, elvált pesti értelmiségi nővel, akivel fél év „együttjárás” után össze is házasodnak, a színházi világ legnagyobb megdöbbenésére.

Jávor – noha még magánéletében is kiválóan alakította a búsmagyar irredentát, ráadásul erdélyi és német gyökerei még predesztinálhatták is volna minimum egy szélsőjobbos kikacsintásra – útálta a fasisztákat, mint szadeszes pártvezér a megismételt elnökválasztást: nemcsak részegen, hanem színjózanul is hangot adott azon meggyőződésének, mely szerint a hungaristák (később a nyilasok) nemhogy egy államot, de egy kisebb sertéshízlaldát sem tudnának menedzselni, nevetséges nemzetképükről és kirekesztő alaptéziseikről nem is beszélve. ’42-ben ír egy odamondós kultúrpolitikai cikket az Új Magyarság című lapba, amit a nyilas hatalomátvétel után Szálasiék (a Gestapóval karöltve) sopronkőhidai fegyházzal honorálnak, különös tekintettel zsidó feleségére, továbbá balos és liberális barátaira, akikkel Pasaréti úti villájában számtalan evős-ivós-beszélgetős estén tett ádáz kísérletet a világ jobbítására.

Neki sem sikerült.

A háború után rövid időre hazatér, majd – mérsékelt lelkesedésű fogadtatása miatt – 1946 júliusától szeptemberéig Romániában vendégszerepel.

Akkora sikereket arat az erdélyi színpadokon, hogy Gróza Péter akkori román miniszterelnök (aki máskülönben kiválóan beszélt magyarul) egy személygépkocsit ajánl fel neki elismerésként. Jávor visszautasítja, mondván: az autó helyett egy vagon díszletfát meg tíz köbméter sót küldjön a kedves román elvtárs a magyar színész-szakszervezetnek, ha már annyira el van ragadtatva. És láss csodát: Gróza teljesíti a kívánságát…

1946 végén hat hónapos turnéra az USA-ba indul – tizenegy év lesz belőle. Nem igazán találja a helyét a Lehetőségek Földjén, s külföldi karrierje befejeződik, mielőtt igazán elkezdődött volna, pedig még Hollywooddal is megpróbálkozik. Nem tudja megtanulni a nyelvet olyan szinten, hogy szerepeket kaphasson, a kinti magyar közönség pedig főleg cigányzenére, magyarnótákra és oroszgyalázásra fogékony, egy-egy – valóban kivételszámba menő – igazi színházi produkció mellett. Márai Sándor és Zilahy Lajos társasága, valamint Olga asszony, a felesége enyhíti csak ideig-óráig a soha nem múló honvágyát.

1957 végén tér haza, már nagybetegen. Vállal még pár fellépést, de gyomorrákja (máshol: hasnyálmirigy-rákja) nem ismer tréfát. Két műtét a Városmajori Klinikán, majd 1959. augusztus 12-én azt kéri (tessék megkapaszkodni, mert olyan jelenet következik, mint egy harmincas évekbeli Jávor-filmben), hogy muzsikás cigányok zenélhessenek neki még egyszer, utoljára. A János kórház meghökkent igazgatója engedélyezi a fellépést: a kertben egy tíztagú zenekar másfél órán át húzza Jávor legkedvesebb nótáit, a környéket ellepik a néma, könnyező rajongók… A színész az ablakhoz támolyog és onnan néz kifelé, csendesen dúdolgatva, gyomrára szorított kézzel.
Augusztus 13-án már nem tér magához, 14-én hajnalban pedig a túlvilági öltözőbe távozik. Függöny. És nincs visszatapsolás.

Temetésén – becslések szerint – ötvenezren voltak, koporsóját természetesen meghatódott cigányprímások kísérték, (naná, majd Bartók Béla), akik maradéktalanul átérezték a helyzet súlyát és komolyságát.

A Farkasréti temetőben nyugszik; szeretett felesége 25 év múlva csatlakozott hozzá

Forrás: Temesvárblog

 

 

 




Nyaraljon Costa del Solon!
 



Vár a Costa del Sol

 


Álmaid útján: Czibere Csilla blogja