Gyakran a biztos halálba toloncolta ki Spanyolország a „nemkívánatos” mór leszármazottakat

1609. április 4-én III. Fülöp spanyol király és korrupt, teljhatalmú főminisztere (egyben első számú kegyence), Francisco Gómez de Sandoval y Rojas, Lerma első hercege kiadta az engedélyt a „morisco” („mórocska”) néven ismert emberek összességének kitoloncolására az Ibériai-félszigetről.

E demográfiai csoport minden tagja névleg katolikus volt eddigre, miután őseiket erőszakkal térítették át az iszlámról a 15. és 16. század folyamán. A király parancsát nem hirdették ki nyilvánosan, a menekülést, illetve a lázadást megelőzendő, azt azonban meghagyta a rendelet, hogy a kitelepítést a legnagyobb moriszkó lakossággal bíró Valenciai Királyságban kezdjék meg.

Az év tavasza és nyara folyamán a spanyol hatóságok teljes titokban készültek fel a valenciai moriszkók kitoloncolására: a spanyol hadiflotta hajói és erre a célra Európa-szerte felbérelt külföldi hajók gyülekeztek kijelölt kikötőkben a valenciai partok mentén, a katonák és a különféle helyi milíciák pedig fegyvereket halmoztak fel nem csak Valenciában, de a beljebb elterülő Kasztíliában is, a moriszkók elszökésének megakadályozásához.

Szeptember 24-én Valencia városában a kikiáltók egyszerre megvádolták a királyság teljes moriszkó lakosságát hitehagyással, eretnekséggel, valamint „isteni és emberi felségsértéssel”, majd bejelentették a király szándékát a barbár partvidékre (Észak-Afrikába) való kitoloncolásukra, országai „megóvása és biztonsága” érdekében.

Veszélyes utak

Az elkövetkező három nap folyamán a valenciai moriszkó családok kapkodva igyekeztek összegyűjteni és keresztény szomszédaiknak eladni minden ingóságukat, mielőtt a király hivatalnokai és fegyveresei megérkeztek, hogy a kijelölt kikötőhöz kísérjék őket. Nem mind voltak hajlandók csendesen engedelmeskedni: októberben több ezer moriszkó részvételével robbant ki lázadás Valencia a parttól beljebb fekvő területein, ezt azonban sebesen és brutálisan felszámolták a hatóságok.

A kikötőkbe érve egyeseket azonnal hajóra raktak, és Észak-Afrikába vittek, mások napokat, vagy akár heteket is várhattak az elszállításra. Sokukat még a parthoz vezető úton kifosztottak kísérőik, de előfordult az is, hogy keresztény útonállók ütöttek rajtuk, akik meg is ölték őket.

III. Fülöp Andrés López Polanco festményén, 1617 körül (kép forrása: Wikimedia Commons)

A tengeren sem leselkedett rájuk kevesebb veszély: moriszkók százait, de talán ezreit érte kalóztámadás a Földközi-tengeren, vagy gyilkolták meg őket a hajósok, akikre bízták őket. A „barbár partvidékre” érve sem voltak biztonságban: a muszlim nomádok, keresztény spanyolokat látva bennük, sokszor kérdés nélkül kifosztották és megölték őket.

1609 végére mintegy 130 000 moriszkót toloncoltak ki Valenciából. Fülöp és miniszterei ünnepeltek, és kiterjesztették a rendeletet Kasztíliára, Andalúziára és Aragóniára is. Az elkövetkező négy év során Spanyolország minden vidékéről fegyveresek kísérték a kikötőkben várakozó hajókhoz a moriszkókat, vagy egyes esetekben át a Pireneusokon Franciaországba.

Mire a kitoloncolás 1614 augusztusában leállításra került, Spanyolország körülbelül 300 000 férfit, nőt és gyermeket – lakossága mintegy négy százalékát – száműzött a szinte biztos nyomorba és halálba, az egykori al-Andalusz emírségének utolsó nyomait is eltüntetve.

A keresztény szemszög

A spanyol Habsburg uralkodók és a moriszkók kiűzését régóta követelő befolyásos hangok felfogásában a tömeges kitoloncolás dicsőséges, Isten által elrendelt megtisztulás volt. Az ő szemükben egy árulásra és eretnekségre hajlamos elemet távolítottak el a spanyol társadalomból, és a gyűlölt muszlim múlt utolsó maradványaitól is megtisztították az országot.

1609 viharos őszén Valenciában a rendelkezés támogatói, mint például Juan de Ribera valenciai érsek vagy a történetíró Jaime Bleda domonkos szerzetes, a király dicshimnuszait zengték, amiért végre fellépett a gyökeret eresztett belső ellenséggel szemben, amely szerintük továbbra is csökönyösen „Mohamed szektáját imádta” a száz évvel korábbi áttérés óta.

Bleda szemtanúja volt a valenciai kitoloncolásnak, és állítása szerint a látottak csak megerősítették meggyőződését: szerinte a moriszkók táncolva és énekelve érkeztek a tengerhez, amelybe többen be is sétáltak térdig vagy derékig, köszönetet mondva Allahnak felszabadulásukért.

Pere Oromig: A moriszkók kitoloncolása Vinarosból (1613.) (kép forrása: Wikimedia Commons)

III. Fülöp és miniszterei igen hasonló fényben látták a moriszkókat. A döntést megelőző számos tanácsülésen, amelyen a „moriszkókérdést” vitatták meg, a magas rangú papok és miniszterek egyaránt úgy érveltek, a moriszkók elegendő időt kaptak már arra, hogy „jó és hűséges keresztényekké” váljanak, azonban egyöntetűen elutasították az új hit őszinte felvételét.

Többük állítása szerint a moriszkók nem voltak hálásak a számos türelmi időszakért, amelyet kijelöltek a hivatalos áttérésük óta, és az inkvizíció erőfeszítései ellenére továbbra is a muszlim hitet gyakorolták.

Más tanácsadók ötödik hadoszlopként látták a moriszkókat, akik titokban a spanyol korona muszlim és protestáns ellenségeivel működtek együtt, valamint az észak-afrikai kalózokkal. Egyesek az inkvizíció által „leleplezett” összeesküvéseket hozták fel bizonyítékként, mások a II. Fülöp idején zajlott alpujarrasi lázadást (1568-1571): amikor a granadai moriszkóknak megtiltották anyanyelvük használatát és szokásaik gyakorlását, Granadában és a környező hegyvidéken fegyveres lázadás robbant ki, amelynek során számos atrocitást követtek el a keresztény lakossággal szemben, továbbá török és észak-afrikai önkéntesek is csatlakoztak hozzájuk.
 

A török fenyegetés

Az ország biztonságával kapcsolatos félelmeket tetézte a Földközi-tengeren továbbra is jelentős oszmán katonai jelenlét – a törökök a Habsburgok birodalmának különböző országaival 1526 óta szinte folyamatosan hadakoztak –, valamint a moriszkó banditák által elkövetett bűncselekményekről szóló hírek az ország különböző részeiről.

A kiűzés támogatói amellett érveltek, hogy a moriszkók képtelenek beilleszkedni a keresztény Spanyolországba, és kulturális értelemben is alsóbbrendűnek tartották őket. Egyesek azt is hangoztatták, hogy a moriszkóknak több gyermeke születik, ami miatt az „újkeresztények” hamarosan többen lehetnek, mint a „régi keresztények”, ez pedig az ország összeomlásához vezetne.

Vicent Mostre: A moriszkók partra szállása az algériai Oránban (1613.) (kép forrása: Wikimedia Commons)

III. Fülöp számos keresztény alattvalójához hasonlóan nemkívánatosnak látta Spanyolország egykori muszlim hódítóinak leszármazottait, akikben fenyegetést látott az ország katolikus identitására nézve. Emellett úgy értelmezte a Spanyolország által a „hitetlenekkel” szembeni harcban elszenvedett, közelmúltbeli kudarcokat – a protestáns felkelők sikereit Németalföldön, illetve az angolok tengeri győzelmeit –, hogy ezek Isten nemtetszésének kifejezései amiatt, hogy eltűri a moriszkók jelenlétét.

Az alattvalói által „Okos Fülöp” néven emlegetett uralkodó azonban végül nem hajtotta végre tervét, fiára, a híresen lusta III. Fülöpre hagyta a „moriszkókérdés” megoldását, a Damián Fonseca portugál domonkos szerzetes által „az Úrnak tetsző égőáldozatnak” nevezett kitoloncolás végrehajtását.

Mire a „Jámbor” ragadványnévvel illetett III. Fülöp rászánta magát apja tervének végrehajtására, a kormányzat és az egyház felső köreiben egyöntetű volt a moriszkóellenesség: senki nem volt hajlandó meghallgatni a keresztény földbirtokosokat, akik számára elengedhetetlen munkaerőt jelentettek az „újkeresztények”, és figyelmen kívül hagyták a mérsékelt papság véleményét is, miszerint a legkevésbé sem keresztényi cselekedet megkeresztelt gyermekeket száműzni az országból. Fülöp és miniszterei szemében ők is hordozták az iszlám hit „rossz magját” szüleik által, amely kisarjad, ha nem távolítják el őket is.

Habár a spanyol udvar számos európai diplomatája, de még maga V. Pál pápa is szót emelt a rendelkezés embertelensége miatt, III. Fülöp kitartott amellett, hogy kíméletesen lett végrehajtva. A spanyolországi iszlám maradványainak elpusztítására Spanyolország és a keresztény világ hatalmas győzelmeként tekintett, amellyel Spanyolország visszakerült „igaz” útjára, a katolikus államiságba.

E nézet a 19. és 20. század folyamán is visszhangra talált a spanyol történetírók tollában, akik rendszerint a spanyol és az európai történelem fájdalmas, ámde szükséges mérföldköveként írtak a moriszkók kiűzéséről.

A moriszkó szemszög

A 17. század elején keletkezett leírások rendszerint figyelmen kívül hagyják a helyzet részleteit, amelyek kevésbé szélsőséges „megoldásoknak” is teret hagytak volna. Arról sem írnak, hogy a keresztény spanyol állam mennyiben járult hozzá a megoldandó probléma létrejöttéhez.

Kétségtelen, hogy sok moriszkó érezte egyfajta felszabadulásnak a kitoloncolást, és örült annak, hogy iszlám területen, szabadon gyakorolhatta ősei vallását. A legtöbb moriszkónak aligha volt oka szeretni a katolikus egyházat vagy a spanyol államot.

E vonakodás részben a hírhedt inkvizíció érdeme volt: a moriszkók által „az ördög bíróságaként” emlegetett intézmény a szabálysértések széles köre miatt zaklatta és büntette embertelenül őket, az iszlám tényleges gyakorlásától kezdve az olyan „móros” szokásokig, mint a kuszkusz fogyasztása, a fürdés, vagy a disznóhús kerülése.

Kizsákmányoló papok

A zaklatások, kínzások és büntetések eleve nem vetettek jó fényt a kereszténységre a moriszkók szemében, azonban még az iszlám mellett a legmegátalkodottabban kitartóknak sem engedélyezték az ország elhagyását. Ehelyett „moriszkó területeken” kellett maradniuk, ahol a hozzájuk kirendelt katolikus papok nem csupán lenézték, de ki is zsákmányolták őket.

Granadai moriszkók egy német illusztráción, 1530 körül (kép forrása: Wikimedia Commons)

Sok moriszkó plébániaközösség tapasztalata volt, hogy rendkívül ritkán járt feléjük pap, így az itt élők nem is tudták, új egyházuk mit vár el tőlük. Ennek folytán a fent említett „türelmi időszakok” a legtöbbször teljesen eredménytelenek voltak, és óhatatlanul az elnyomás és retorzió időszakai követték őket.

Amikor II. Fülöp bevezette drákói tilalmait Granadára 1566-ban, a moriszkó és a keresztény közösség vezetői is figyelmeztették, hogy lázadást fog kirobbantani velük. A tiltakozást a király figyelmen kívül hagyta, az eredmény pedig több évig tartó véres küzdelem volt az Alpujarras hegyvidékén. Az alpujarrasi lázadást követően Granada moriszkó lakosságát szétszórták egymástól távoli helyekre Kasztília területén, ami további elégedetlenséget szült körükben.

Egyes moriszkók kétségtelenül keresték az utakat a spanyol korona ellenségeivel való együttműködésre, és még többen álmodozhattak az iszlám mielőbbi restaurációjáról. Mások úgy fejezték ki megvetésüket az új társadalmi rend iránt, hogy útonállónak álltak, és keresztényeket raboltak ki. A tengerparthoz közel élő moriszkók volt, hogy segítették az észak-afrikai kalózok rabszolgaszerző portyáit, vagy maguk is beálltak a kalózok közé.

A legtöbben azonban egyszerű kézművesek, öszvérhajcsárok, munkások, művészek vagy kereskedők maradtak, akik az őket lenéző spanyol társadalom peremén próbáltak megélni – azon a társadalomén, amely az irántuk érzett minden megvetése és félelme ellenére követelte, hogy „jó és hűséges keresztényekké” váljanak.

Edwin Long: Ximenes érsek mór áttértjei, Granada, 1500. (1873.) (kép forrása: Wikimedia Commons)

Habár tény, hogy sok moriszkó sohasem gondolta komolyan a keresztény hit felvételét, egy jelentős részük őszinte katolikussá vált. Maga III. Fülöp is megbizonyosodott erről – nagy meglepetésére –, amikor kiterjesztette a kitoloncolási rendeletet Andalúziára és Kasztíliára, az itteni püspökök és plébánosok pedig tanúskodtak az itteni moriszkók hithűsége mellett.

Ennek ellenére Fülöp úgy rendelkezett, hogy a „jó” és a „rossz” moriszkóknak egyaránt menniük kell. „Okos” és „Jámbor” Fülöp egyaránt figyelmen kívül hagyta azt is, hogy a legtöbb moriszkó, bármely vallás híve legyen is, Spanyolországot tekinti otthonának. Többségük anyanyelve a spanyol volt, nem az arab, és aligha ismerte a lakhelyén kívüli világot. Amikor Valenciában 1609-ben megkezdődött a kitoloncolás, sok moriszkó nő inkább a part menti szakadékokról a mélybe vetette magát gyermekeivel együtt, mint hogy a katonákkal tartson a kikötőbe.

A kiűzés után

Számos kitoloncolt moriszkó óriási kulturális sokkot élt át, miután megérkezett Észak-Afrikába. Az egyik oka annak, hogy az erőszakos kiutasítás több éven át tartott, az volt, hogy sokan – a Don Quixote fiktív moriszkó karakteréhez, a boltos Ricotéhoz hasonlóan – később így vagy úgy, de visszatértek eredeti lakhelyükre.

A Pireneusokon átkísért, vagy a tengeren át Franciaországba jutott moriszkók IV. Henrik, majd XIII. Lajos királytól kértek engedélyt visszatérni Spanyolországba. Sokan osztoztak Diego Luis Morlem érzésein, aki azt írta egy francia földről írt levélben egykori földesurának Kasztíliába, „véres könnyeket ejtenek” hazájukért, és eltökéltek a visszatérés mellett, „akkor is, ha felakasztanak bennünket.”

A visszatérőket, ha elkapták, megkorbácsolták és újból kitoloncolták. Egyeseknek azonban sikerült addig feltűnésmentesen meghúzniuk magukat, amíg a kitoloncolások le nem álltak, ezt követően pedig visszatértek megszokott életükhöz. Mások Algériában, Tunéziában vagy Marokkóban találtak új otthonra, létrehozva a szokásaikban elkülönülő „andaluszi” közösségeket, amelyek nyomai máig fellelhetők Észak-Afrikában.

Múltor