El Camino kerékpáron




Puskás Zoltán írása a híres spanyol zarándok útról


Vajon szentségtörés bringával ráhajtani a zarándokútra? – tettem fel magamnak a kérdést azelőtt, hogy összeállt az El Caminót is magában foglaló biciklitúra terve. Aztán megérkeztem Spanyolország búzamezőktől sárgálló, jellegzetesen dombos vidékére, Navarrába.
Sokat olvastam az Útról, melyet már oly sokan és oly sokféle indíttatásból végigjártak. Nem a bátorság és az elszántság hiányzott, hogy nekivágjak, hanem leginkább az idő. Ráadásul a bringatúrázás mindig nagyobb szerepet játszott az életemben, gyalogolni csupán egy havas hegycsúcs irányába szeretek. Lehet, hogy mindez csak kifogás, és valójában még nem vagyok elég érett ahhoz, hogy végigcsináljam?
 

A zarándokok útja

A Szent Jakab-út (gyakran spanyol neve – Camino de Santiago – után El Caminónak is nevezik) ősrégi zarándokút. A kelta időkben a Tejút szimbóluma volt, és a maival ellenkező irányban járták be a zarándokok. A mai út Spanyolország Galicia tartományának fővárosába, Santiago de Compostelába vezet. A hagyomány szerint az itteni székesegyházban vannak idősebb Szent Jakab apostol földi maradványai. Compostelába nemcsak egy kiindulópontból lehet eljutni, viszont az út fő része azonos. Jeruzsálem és Róma után Santiago de Compostela a keresztény zarándoklatok egyik legfontosabb célpontja.
Forrás: Wikipédia
Gyaloglás, túrázás, zarándoklat – gyakran összemossák ezeket a fogalmakat. Miben több a zarándoklat egy sima gyalogtúránál? Szerintem legfőképp abban, hogy a zarándok útja során nemcsak a körülötte elterülő tájat, a városokat, hanem önmagát is felfedezi. Megismeri fizikai határait, megtapasztalja a magányt, a teljes kiüresedést. Elindul egy általa kijelölt úton, hogy aztán teljesen más emberként térjen haza.
Nem tudtuk, szentségtörés-e biciklivel nekivágni az El Caminónak
Forrás: Puskás Zoltán
Brüsszelből indultam hatfős kerékpáros csapatommal, hogy egy hónap múlva, 3300 kilométer megtétele után a szárazföldi Európa legnyugatibb pontjáról, a Lisszabon melletti Roca-fokról csodáljam az Atlanti-óceán vizében eltűnő napkorongot. A Pireneusok hegyláncain átkelve öt nap állt rendelkezésünkre, hogy a Szent Jakab-út 800 kilométeréből ötszázon végigsuhanjunk. Bár a zarándokok fejébe nem láthattunk bele, megpróbáltuk mindazt átérezni, amit ők ezen a hosszú úton átéltek.

Társas magány

Úgy gondolom, egy zarándokútnak csak akkor van értelme, ha az ember egyedül járja végig. Bár az első városban, Pamplonában hatalmas tömeg fogadott – fehér fésűkagylót viselő fiatalok csapatai –, az úton már többnyire egymagukban vándorló emberekkel találkoztunk. Ki gyorsabban, ki lassabban, némelyek zenét hallgatva, mások inkább énekelve, dudorászva haladtak a távoli ismeretlen felé, és minket is vándorként üdvözöltek „Buen Camino!” köszöntéssel.
Buen Camino!
Forrás: Puskás Zoltán
Ők nem tehettek róla, de engem határozottan zavart, hogy az út elképesztően népszerű. Szinte nincs olyan szakasz, ahol az ember igazán magában tudna lenni, előttünk-mögöttünk emberek tömege haladt a jól kitaposott, fésűkagyló-motívumokkal és sárga nyilakkal sűrűn jelzett útvonalon. Az emberek száma és az útvonal nagyon alapos kitáblázottsága esélyt sem ad arra, hogy valaki letérjen róla, bár néha határozottan jólesett egy párhuzamos, kicsit nyugodtabb ösvényt keresni magunknak.
Járnak ott más bringások is?
Van egy El Caminó-s bringás útvonal is, amely néha a normál zarándokúton, néha pedig a környező közutakon halad (Pamplonánál még jelzik, aztán sok helyütt egyáltalán nincs kitáblázva). A gyalogosokhoz képest elhanyagolható számú biciklist, elsősorban mountain bike-ost láttunk rajta. A normál zarándokúton nem láttunk bringást, a környező közutakon elvétve néhányat. Ez kifejezetten gyalogos műfaj, de azért voltunk néhányan.
Az útvonal Pamplona és Burgos közé eső szakasza még viszonylag sűrűn lakott, minden 10-15 kilométeren van egy falu vagy egy pompás város, ahol meg lehet pihenni. Aztán ahogy felkaptat az ember a Mezeta lapos fennsíkjára, a táj egyre jobban elsárgul, a látóhatár kitárul, a zarándokok más dimenzióba lépnek. Itt kezdődik az igazi lelki vándorlás és fizikai erőpróba.
Néha muszáj egy kicsit megpihenni
Forrás:Puskás Zoltán
Azok a vándorok, akik idáig eljutottak, tényleg komolyan gondolják az egészet. Megtalálják az összhangot a hosszú, monoton kilométerekkel, a perzselő nap sugaraival és saját gondolataikkal. Akikkel ezen a szakaszon találkoztunk, mind nagyon elszántak voltak, ők már nemcsak megérkezni akartak valahová, hanem szerettek úton lenni.
 

Ezt az utat nem látni kell, hanem érezni

A zarándokút elég egyhangú. Hatalmas szántóföldek terülnek el, melyeket apróbb erdők határolnak. Néhol hatalmas a látótávolság, előttünk a város templomtornya, szinte karnyújtásnyira látszik, valójában még több mint tíz kilométerre van. A távolban tornyosuló hegységekhez képest pedig mintha csak egy helyben topognánk.
Néha még kerékpáron is hosszúnak tűnt egy-egy szakasz, volt úgy, hogy 60 kilométert tekertünk egyhuzamban, hogy egy valamire való városkába érjünk. Egy átlag zarándoknak ez két napjába kerül. Minden tiszteletünk azoké, akik vállalják ezeket a megpróbáltatásokat.
Tekerés közben volt időnk elmerengeni az élet dolgain
Forrás: Puskás Zoltán
Úgy gondolom, éppen ez a lényege és a különlegessége is az útnak. Ha nincsenek nagy látnivalók, akkor tanuljuk meg értékelni a természet rejtett szépségeit. Jó nézni az alkonyatkor aranyba borult végtelen tájat, hallgatni a tücskök ciripelését, a madarak énekét. Elmerengni azon, milyen apró pontok vagyunk ezen a hatalmas bolygón.
Csak a páratlan építészeti kincseket rejtő nagyvárosok tudtak kizökkenteni ebből a meditációs állapotból. Estrella, Burgos, León, Ponferrada nyüzsgése visszahozott egy kicsit a civilizációba. Alkalmat biztosítottak a feltöltődésre, készleteink pótlására, valamint arra, hogy gyönyörködjünk a hatalmas katedrálisok és mértani pontossággal tervezett spanyol terek, hangulatos utcák szépségében, stílusában.
Burgos szépségei kizökkentettek minket az út egyhangúságából
Forrás: Origo

Az igazi vándor a maga ura

Az öt nap során rengeteg embert láttunk. Többet, mint eddigi kerékpártúráinkon bármikor. Arra, hogy hányan, hány országból indultak neki az El Caminónak, nehéz lenne válaszolni, de magyar zászlónkat két magányosan vándorló honfitársunk is észrevette.
Sahagún városa előtt egy húszas évei végén járó srác nyomta magányosan a kilométereket. Nagyon megörült a találkozásnak, bár már egy-két magyarral összefutott az elmúlt három hétben, mióta útnak indult. Pétert a háta mögött lévő négyszázötven kilométer sok dologra megtanította. Mindennap korán indult, hogy a napi táv nagy részét még a nagy meleg beállta előtt letudja. Víz mindig volt nála kellő mennyiségben, és tartós élelmiszert is vitt magával a hosszabb szakaszokra. 
Csak két magyarral akadtunk össze az út során
Forrás: Puskás Zoltán
Többnyire zarándokszállásokon aludt, melyek nagyon zsúfoltak és zajosak. Így napközben inkább a természetben pihent, csak este érkezett a szállásra, és kora reggel már újra úton is volt. "Vannak nehéz és könnyű napok – mesélte –, de ez főképp az aktuális lelkiállapottól, mintsem az időjárási körülményektől függ. Végtelenül örülök, és büszke vagyok magamra, hogy itt lehetek."
Sahagún, az út fele
Forrás: Puskás Zoltán
Tizenöt kilométerrel odébb éppen reggelihez készülődtünk egy kisvárosban, amikor egy alig húszéves srác bandukolt el mellettünk. Éppen akkor indult neki napi távjának. Rajta már sokkal jobban mutatkoztak a fáradtság jelei. Azt mondta, egy kicsit már besokallt. "Nehéz pihenni a szállásokon, nehéz elkerülni a tömeget. Az út végére még többen lesznek – avatott be minket Laci –, mivel sokan csak az utolsó 100-150 kilométerre jönnek, az oklevelet így is megkapják a célban."
Rossz kimondani, de ekkor már számunkra is nyilvánvaló volt, hogy az útvonalon található települések egyértelműen biznisznek tekintik az ősi útvonalat. Néha mi is tapasztaltuk, hogy egy településre betérve az út védjegyének tekinthető fésűkagylós jelecskék szándékosan letérítették a vándort útvonaláról egy közeli étterem vagy szállás irányába.
Néhol ódon várromok kísérték utunkat
Forrás: Puskás Zoltán
"Azokon a szakaszokon, ahol nincs nagyobb város, elég drága az élet" – mondta Laci. "Vagy cipeled magaddal a kaját ötven-hatvan kilométeren át, vagy betérsz a bárba, és bedobsz egy-két drága szendvicset. Némelyik étteremben vagy szálláson lehet kapni zarándokmenüt. Ezt még csak egyszer engedtem meg magamnak. Tíz euró volt, de alig bírtam megenni, olyan sok volt."
Mi többnyire a természet magányában tértünk nyugovóra, de az öt nap alatt egyszer megadatott, hogy egy szépen kiépített, ingyenes El Caminó-s sátorozóhelyen éjszakázhattunk Frómista városa mellett. Csapatunkon kívül egy lengyel fiú ütötte fel egyszemélyes, ultrakönnyű sátrát. Ő eddig tudta tartani az előzetesen kitűzött öteurós limitet, bár nem volt könnyű.
Nem csak tömegszálláson lehet éjszakázni
Forrás: Puskás Zoltán
Számomra ő testesítette meg az igazi vándort. Egymagában járt, a maga ura volt. Ha éhes volt, evett, ha fáradt volt, leült, és ott éjszakázott, ahol a sötétség ráköszöntött. Nem is sokat beszélgettünk, a fárasztó, egész napos gyaloglás után hamar elnyomta az álom. 

Egyszer az életben ki kell próbálni

Voltam az El Caminón, láttam azt, amit azok láttak, akik végigmentek rajta, mégsem mondhatom el magamról, hogy zarándok vagyok. Számomra sokkal inkább zarándoklatnak tekinthető az Amerikai Egyesült Államokat átszelő kerékpártúrának az az 1700 kilométeres szakasza, amelyet egyedül tettem meg a Great Plains végtelen pusztaságán.
A lényeg, hogy úton legyünk, mindegy, hogy mivel és melyiken
Forrás: Puskás Zoltán
Ott sikerült megtapasztalnom az El Camino-érzést. Amikor a lelkünk kiürül, hogy aztán újból megteljen élettel. Eltűnik belőle a mindennapok nyűge, a társadalmi előírásokhoz, normákhoz való igazodás színjátéka. Helyette úrrá lesz rajtunk a szabadság végtelen érzése. Fogékonnyá válunk mindenre, ami egy kicsit is különleges és szép. Mint ahogy a zavaros víz leülepszik, bensőnk is kitisztul, és előkerülnek mélyéről az igazán fontos dolgok. Ezért érdemes zarándokolni. Akár az El Caminón, akár bárhol máshol a nagyvilágban.
 
 

 

 




Nyaraljon Costa del Solon!
 



Vár a Costa del Sol

 


Álmaid útján: Czibere Csilla blogja