.

Egy különös hajó, amely személyzet nélkül szelte a tengert



A kísértethajó rejtélye: máig nem tudni, hová tűntek a Mary Celeste utasai


1872. december 4-én délután egy óra körül a Portugáliától 600 kilométerre, a nyílt óceánon hajózó Dei Gratia ügyeletes matróza 9 kilométer távolságban egy közeledő hajót vett észre. Közelebb érve a vitorlák állásából jól láthatóvá vált, hogy a kétárbocos teljesen szabadon sodródott. A Mary Celeste-en sem élő embert, sem holttestet nem találtak. A mai napig nem tudjuk, hová tűnt a tíz utas, és hogyan tartotta az irányt rögzítetlen kormánykerékkel az alkohollal teli teherhajó. A leghíresebb kísértethajó rejtélyét – amelynek történetébe az elmúlt évtizedek során számos egymásnak ellentmondó adat és kitalált részlet is bekerült – talán sohasem fogjuk megoldani.

Mary Celeste
 

Egy élő lélek sincs a fedélzeten

A kanadai zászló alatt hajózó Dei Gratia kapitánya, David Reed Morehouse döbbenten állapította meg, hogy az óceán közepén tehetetlenül sodródó hajó a Mary Celeste, amelynek kapitányát, Benjamin Briggst jól ismerte. Miután senki sem reagált a kiáltásokra és a puskalövésekre az első tiszt vezényletével néhányan csónakkal átmentek a gyanúsan csendes félbriggre, amelynek mindkét oldalán egy-egy egyenes vágásvonal látszódott a vízvonal felett kb. 60 centiméterrel. A vitorlás nagyrészt sértetlen állapotban volt, bár az elővitorla leszakadt, a nagyvitorlák fel voltak vonva, a jó minőségű kötélzet pedig úgy állt, mintha már napok óta hozzá sem értek volna.

A matrózok bejárták a hajót, ám sem élő lelket, sem holttestet nem találtak. Már a fedélzeten különös dolgokra bukkantak. Az iránytű össze volt törve a földön, a sérülés nélküli kormánykerék rögzítetlenül állt, a mentőcsónak pedig eltűnt – ám szinte biztos, hogy nem a csónakdaruval emelték a vízre, hiszen az oda volt kötözve a vitorlarúdhoz, a fedélzeti korlát pedig egy darabon el volt távolítva. Egy közeli mellvéden kardcsapkodásra hasonlító nyomokra bukkantak, majd szintén a fedélzeten találtak egy, méretes rozsdafoltokkal díszített kardot, amelyről kiderült, hogy a kapitány féltve őrzött polgárháborús relikviája. A rozsdásodás mértékéből arra következtettek, hogy mindenféle ápolás nélkül legalább tíz napja heverhetett a sós, párás levegőn.

A raktérben egyes források szerint 20-40, mások szerint 80 centiméteres víz állt, amely egyébként nem számított tekintélyes mennyiségnek, elképzelhető, hogy egy közel tíznapi sodródás során ennyi beszivárgott az óceánból. A szállítmányt is megvizsgálták, az 1701 hordó közül 9-ből hiányzott a denaturált szesz.

Rögzítetlen kormánykerékkel is egyenesen

A kabinokhoz vezető folyosón néhány centis víz állt, a lakrészekben az ágyakat bevetetlenül találták, az ablakok csukott állapotban voltak, a berendezéseik nem tükröztek semmiféle fosztogatás nyomait, több értéktárgyra is bukkantak. Az ágyneműk és ruhák azonban nyirkosak voltak.

A kapitány lakrészéből hiányzott a szextáns, a hajónapló és a kronométer is (pontos időmérő szerkezet, amellyel meghatározható a hajó földrajzi hosszúsága), s igencsak különös módon a családi szalonjának falán lévő óra mutatói sem voltak a helyükön. A kapitány feleségének eszközei között néhány fiolányi varrógépolajat találtak álló, rögzítés nélküli pozícióban, ami azt bizonyíthatja, hogy a hajó nem került viharba.
A konyhában több mint fél évre elegendő élelem volt felhalmozva, feldúlás vagy esetleg tűz nyomaira ugyanakkor itt sem bukkantak. Arthur Conan Doyle regénye és a jóval később keletkezett tudósítások nyomán elterjedt számos olyan pletyka, hogy meleg ételt találtak a konyhán, a kapitány szobájában pedig gőzölgő lágytojás, lágy zenehangok, valamint egy alvó macska rémítette meg a Dei Gratia betérő matrózait, ám ezen szóbeszédek nem érdemelnek hitelt.

A hajónaplóra végül az első tiszt kabinjában bukkantak rá. A mellette található térképen a Mary Celeste útja november 24-ig volt bejelölve, egy 25-i reggel 8 órára dátumozott bejegyzésből pedig az derült ki, hogy a teherhajó gond nélkül elhaladt az Azori-szigetekhez tartozó Santa Maria mellett. A Gibraltárba petróleumot szállító Dei Gratia megközelítőleg ugyanazon az útvonalon haladt Európa felé, mint a Mary Celeste, csupán nyolcnapnyi lemaradással. Mindezek tükrében, ha valóban november 25-én volt utoljára ember a teherhajó fedélzetén, akkor a Celeste emberi beavatkozás nélkül, rögzítetlen kormánykerékkel kilenc napon keresztül tartotta az irányt, mialatt közel 700 kilométert tett meg.

A Mary Celeste-et eredetileg Amazon néven építették a kanadai Új-Skóciában 1860-ban. Az eleinte csupán 198 regisztertonna vízkiszorítású, kétárbocos félbrigget már az első útján balsors kísérte: kapitánya a berakodás után súlyosan megbetegedett, és vissza kellett térniük a kikötőbe. Az Amazon ezt követően is balszerencsés maradt: a maine-i Eastportnál egy szorosban halászhálókba futott, a La Manche csatornában összeütközött egy briggel, amely elsüllyedt, 1866-ban pedig hajótörést szenvedett a kanadai Cape Breton Islandnél.

A Mary Celeste 1861-ben
A Mary Celeste 1861-ben

Az Amazon roncsába 1867-ben egy helyi üzletember lehelt újra életet, majd – miután amerikai befektetők szerezték meg a tulajdonjogot – a korabeli babonákból fakadóan kötelező jelleggel új nevet kapott: Mary Celeste. Arról nincs információnk, miért így nevezték el, ám például így hívták Galileo Galilei házasságon kívül született lányát is.

Miután megvásárolta egy újabb amerikai cég, mintegy 10 ezer dollárt költöttek a modernizálására, amely során kétfedélzetessé alakították a 31 méter hosszúságú és immár 282 regisztertonna vízkiszorítású teherhajót. A kapitánya Benjamin Spooner Briggs lett, aki az egyik befektető is volt.

1872 őszén a New York-i kikötőben villámgyorsan sikerült fuvart szerezniük: 1700 hordó (megközelítőleg 200 ezer liter) tiszta szeszt kell elvinniük Genovába, ahonnan a tervek szerint hasonló mennyiségű itáliai bort és olívaolajat szállítottak volna vissza a Nagy Almába. November 5-én hajóztak ki a kikötőből, azonban a bizonytalan időjárás miatt még több mint két napig Staten Island mellett horgonyoztak, s csak utána indultak Európa felé. A szigorúan antialkoholista és mélyen vallásos, 37 éves Briggs kapitány – aki egyébként egy szabadkőműves páholy tagja is volt – rendkívül tapasztalt, ám mégis fiatal matrózokból válogatta össze a legénység tagjait, akik bár a Fríz-szigetekről származó németek voltak, jól beszéltek angolul. A hajószakács és az első-, valamint másodtiszt sem először szállt vízre. A kapitányt elkísérte a felesége, Sarah és kétéves kislányuk, Sophia Matilda is, ami egyáltalán nem volt szokatlan, bár néhány idősebb „tengeri medve” ezt is baljós előjelnek tekinthette.

Kalózok vagy robbanásveszély?

Habár az elmúlt közel másfél évszázad során számos forgatókönyvet felvázoltak a kutatók és a lelkes amatőrök, a mai napig nem tudjuk, hová tűntek a Mary Celeste utasai. A Dei Gratia legénységének egy része 1872. december 13-án benavigálta a kísértethajót Gibraltár kikötőjébe. A rakomány megmentéséért járó – a szokásjog szerint az összérték 20-25 százalékát képező – pénzjutalom azonban elmaradt. Ehelyett hosszadalmas vizsgálat és bírósági procedúra kezdődött, amelyben még az a gyanú is felvetődött, hogy a Mary Celeste matrózait és utasait a Dei Gratia legénysége tette el láb alól.

A helyi főügyész már 1873-ban kinyilvánította, hogy valószínűleg a legénység – megcsapolva a szeszes hordókat – részegre itta magát (egyébként a denaturált szesz emberi fogyasztásra alkalmatlan és mérgező anyagokat tartalmaz), és kiirtotta a családot. A vizsgálatok során felmutatott, állítólagos vérfoltokról utólag kiderült, hogy a főügyész és a nyomszakértők nagyot tévedtek. Ráadásul a kardcsapásoknak hitt bemetszések a tenger hajótestre gyakorolt hatása miatt keletkezhettek.

Egyesek szerint kalózok mészárolták le a Mary Celeste-én tartózkodó tíz embert, esetleg eladták őket rabszolgának. Bár az óceán ezen része már évtizedek óta pacifikált volt, természetesen előfordulhatott egy-egy támadás, ám szinte kizárt dolog, hogy ez mindenféle dulakodásra utaló nyom nélkül lezajlódhatott volna. Nem beszélve arról, hogy számos értéktárgy maradt még szem előtt a hajón.

Az egyik legvalószínűbb szcenárió szerint az alkoholpárolgás miatti robbanásveszélyt mérlegelve döntött úgy a kapitány, hogy a hajó utasait mentőcsónakba ülteti, és elhagyják a ketyegő bombává váló Mary Celeste-ét, ám később talán vízbe fúlhattak. Mindez valós veszély volt, ugyanis ha a raktér szellőzetlen levegőjében az alkoholtartalom elérte a 4-5 százalékos telítettséget, gyakorlatilag bármikor bekövetkezhetett a tragédia. Az is elképzelhető, hogy valóban lezajlott egy robbanás, ám az alkohollal telített levegő miatt korom és bármiféle nyom nélkül történhetett. Tudjuk, hogy az ágyak mind bevetetlenek voltak, azt sugallva, hogy az utasoknak az éjszaka közepén kellett sietősen, ám minden bizonnyal nem pánikba esve távozniuk. (Ennek az állításnak azonban ellentmond, hogy az utolsó írott bejegyzés reggel nyolc órára volt dátumozva.) Akkoriban jellemző gyakorlat volt veszély esetén ideiglenesen a mentőcsónakba költözni, ám ez általában bekerült a hajónaplóba.

Volt, aki szerint a gyilkos szélcsend lehetett mindennek az oka, és mivel a kapitány tartott attól, hogy az áramlat egy zátonynak sodorhatja a hajót, kiadta a parancsot a menekülésre. Ám ez a lehetőség sem állja meg a helyét, hiszen ez esetben a vitorlák ki lettek volna feszítve, és nem felgöngyölve. Nem teljesen ördögtől való gondolat az sem, hogy egy igen rosszul kivitelezett biztosítási csalás áldozatává vált a gyönyörű hajó. A spekuláció szerint a Mary Celeste utasai egyszerűen átszálltak és Gibraltár felé közeledve elbújtak a Dei Gratia rakterében (esetleg a kilenc kiürített szeszes hordóban), a megérdemelt jutalmat pedig felosztották volna egymás között. Ám ez az elmélet is több sebből vérzik.

Az egyik, ha nem a leghíresebb kísértethajó különös esetével kapcsolatban számos egyéb fantáziadús történet látott még napvilágot. Sokan ufókat emlegettek, mások tengeri szörnyeket, kígyókat (olykor csupán egy bálnát) sejtettek a rejtély mögött, és volt, aki szerint az utasok azért tűntek el, mert a teherhajó áthaladt az elsüllyedt Atlantisz felett.

Az igazi legendává váló Mary Celeste-re – amelyről később számos regény, tanulmány és újságcikk született, és egy film is készült, Lugosi Béla főszereplésével – később alig lehetett legénységet toborozni, hiszen minden tengerész halálosan komolyan úgy gondolta, hogy a hajó el van átkozva. Mindezt nagyban alátámasztotta, hogy az ezt követően állandóan veszteséget termelő hajónak egy újabb kapitánya is elhunyt. A Mary Celeste-et 1885-ben egy tényleges biztosítási csalás során szándékosan zátonyra futtatták Haitinél. Az 1872-es több mint rejtélyes út utasait sohasem látták többé.

Forrás:  múlt-kor

 

 




Nyaraljon Costa del Solon!
 



Vár a Costa del Sol

 


Álmaid útján: Czibere Csilla blogja