Bikaviadal (2): A ceremónia



Bikaviadalokat ma tartanak Spanyolországon kívül Portugáliában, Dél-Franciaországban és a latin-amerikai országokban. Ezek sokszor alapvető dolgokban eltérnek egymástól. Én most csupán a Spanyolországban dívó bikaviadalról, s abból is csak a corrida de torosról - a szabályos bikaviadalról kívánok szólni, a novilládákkal nem foglalkozom.

Mindjárt az elején néhány fogalmat is tisztáznék.

Spanyolországban nincs toreádor. Ez egy régi használatú szó azon nemesekre, akik lóhátról, sportból öltek bikát. Bárki, aki pénzért (= hivatásos) vív bikával, legyen az matador, banderillo vagy picador, az torero. A felsorolt személyek alkotnak egyébként egy csapatot vagyis a cuadrillát. A matador vezénylete alatt működő és általa fizetett csapat alapvetően 2 picadorból, 3 banderillóból áll. A banderillók általában valamikori matadorok, akik vagy kiöregedtek, vagy belátták, hogy nem lehetnek sikeresek, vizont mint banderillók sokan egészen kiemelkedően tudnak alakítani. Egyike a banderillóknak egyben a puntillero, aki a bikát a puntillával megöli, ha arra kerülne a sor. Az un. kardhordozó (mozo de estoques) tartozik még a matador kíséretéhez, aki callejónban készenlétben áll és a vívás folyamán mindazokat az eszközöket szolgáltatja, amire a matadornak szüksége lehet.

Egy standard bikaviadal – a corrida de toros – alatt hat bika pusztul el három matador keze által. Minden matadornak 15 perce van egy bikára, ennyi idő alatt kell kiismerni a több mázsás állatot, hogy aztán szabályosan le lehessen szúrni.

A corrida a szigorúan meghatározott lépésrendszerben, három név szerint is elkülönített aktusban zajlik, s a főszerepet a bika és a matador játsza. A rituálé áldozatot kíván, melynek végkifejlete a halál.

S a bikaviadaloknál egy a százhoz mondják annak az esélyét, hogy a bika öli meg az embert. De megölheti. A bikavívás az egyetlen művészet, -írja Hemingway- ahol a művész halálveszélyben forog, és ahol az előadás tisztasága a viador becsületén múlik. Spanyolországban a becsület valós dolog, ez a legerősebb jellemvonása ennek a fajtának.

S itt ismét kitérőt teszek a spanyol mentalitáshoz, viszonyukra a halálhoz. Nagy a csábítás, hogy ennek aláfestéséhez újabb klasszikushoz, Federico García Lorcához nyúljak. Költészete mindent lefed. De ezt talán majd egy más alkalommal. Összegezve: Szenvedéllyel élnek és halnak.  A halál része az életnek, és ez ad valami olyan töltést a spanyol életszemléletnek, amit más népeknél nem fedezhetünk fel.

Lorca így ír erről a viszonyról:  

“A halál minden országban befejezés. Jön, és a függöny legördül. Spanyolországban nem. Spanyolországban széthúzzák a függönyt...A halálon való tréfálózás és a halál csendes szemlélése megszokott a spanyol számára … Spanyolország az egyetlen olyan ország, ahol a halál nemzeti látványosság, a tavasz érkeztekor megfújja a hosszú kürtöket.”  

S ezek a kürtök nem mások, mint a húsvétkor kezdődő bikaviadalok nyitányai. Az előírás szerint ugyanis, amikor a ceremónia elnöke megadja a jelet a bikaviadal kezdetére, megszólalnak a fanfárok.

A ceremónia elnökei mindig magasrangú kíválóságok-esetenként a király- akikkel menet közben is igen sok lépést jóvá kell hagyatni. Mindig az elnök kell ahhoz, ha a közönség, valamely matador jó szerepléséért  kitüntetést követel, hogy megítélje azt, illetve meghatározza az elismerés mértékét: ez lehet a megölt bika 1 vagy mindkét füle, mindezekhez még a farka, illetve legvégén plusz a patája, mely az elismerésnek már a legfelsőbb foka.

Tehát a bikaviadal keretét a következő közjáték adja:
Az elnök – az alkotmányos hatóság képviselője – megérkezik, elfoglalja helyét a páholyban, és zsebkendőjével int, kürt szól, és a patio felöl 2 lovas, II. Fülöp korabeli ruhában, átvágtázik a ringen az elnök előtt kalapot leemelve, meghajolva átveszik megbizatásukat, s visszatérnek a helyükre. Ők az alguacilok, akik a későbbiek folyamán is közvetítik az elnök rendelkezéseit.
Megszólal a zene (paso doble), a bejárat felől megindul a Paseo, a felvonulás, a torerok menete. Először a három matador, mögöttük három sorban 3-3 banderillerójuk, az első számú segédeik. Őket követik a lovas picadorok. Ezután bevonulnak az aréna tisztításáért felelős monosabiok. Aztán pedig a ló- vagy öszvérfogat és az azt vezető “mulillero”-k, akik háromlovas fogatukkal később kiviszik az elpusztult bikát.
 Ők is az elnöki páholyig vonulnak, meghajolás, mindnyájan végzik a ritust, mint „ministráns fiúk”.
Miután ők is visszavonulnak, a bikaviadal elnöke a páholyból (egy állatorvos és egy tanácsadó társaságában) fehér zsebkendőjével engedélyt ad a viadal megkezdésére. Az alguacilnak ledobja a kulcsot a bikák kapujának kinyitásához, az aréna takarítók még egyszer eligazítják a parádé alatt feldúlt homokot, a paso doble közben elhallgat, s átadja helyét a kürtnek, mely a viadal kezdetét, illetve minden egyes fázisa végét jelzi majd megszólalásával.
 

Ime a kapu, ahol a bika majd bevágtat, miután az elnök ledobja a toril kulcsát a lovas csendbiztosnak (alguacil). Egy viadalon általában 2 alguacil van, akik közvetítik az elnök rendelkezéseit a viadalban érdekeltekhez.
A bikaviadalok mindenek előtt stílus, technikai tudás és bátorság demonstrációi annak résztvevői részéről. De az igazán jó bikaviadorban mindhárom tudás illetve tulajdonság meg kell legyen, ami viszont már nagyon ritka kombináció. Sokszor előfordul a kiemelkedőbbeknél az első kettő megléte, de egy torero igazi jellemét csak az első komoly sérülése = cornada, azaz szarv ütötte seb után lehet meglátni.

Sokan ilyenkor gyávává válnak, ami minden további szereplésükre rányomja bélyegét. Ilyenkor többnyire becstelenül (mészárosként) ölnek, sokan olyan trükköket vetnek be a figurákban, ami egy laikusnak nagyon látványos lehet, de igazából olyan távol tartják közben maguktól a bikát, hogy semmi veszélyt rájuk nézve az ne jelentsen, vagy a bika közeledtekor némelyik nem tudja egy helyben, zárva tartani a lábát, mert a félelemtől beremeg, elugrál. Mert nincs annál keményebb dolog a világon, ha fél valaki, mint úrrá lenni a lábon, amikor a bika támadni készül.
 
Márpedig a 20. századi viadalok ezen veszélyvállalás foka szerint válogatták ki az igaziakat, s tették szánalmassá a gyávákat. Mert a matador, ha tudja a mesterségét, fokozhatja a halálos veszélyt, a védelmére szolgáló szabályok keretein belül. Más szóval: az szolgál dicsőségére, hogyha amit tud, azt nagyon veszélyesen csinálja. És erre szolgálnak a harmadik tercióban a muletával végzett mutatványok - melynek az a lényege, hogy a bikát támadásra bírja, s a támadás menetét levezényelve olyan közel engedje magához, amennyire testi épsége megtartása mellett még lehet.

Cordobában, melynek szegénynegyedeiből - mint ahogy a cigányok közül is- gyakran kerültek ki matadorok a temetőben felmagasodó Krisztus-szobor alatt egy márványtömbön fiatal férfi élethű szobra fekszik. Márványtestén mindig, mindennap friss virág. Felette, a Krisztus-szobor alatt, márványba vésve a költemény, amit róla irtak. Nemzeti hős ő, akinek bonyolult, gyönyörű mozdulatait, “manoletánáit” csak utánozni próbálják. Sírján a felirat:
Manuel Rodriguez Sanchez “Manolete”. Meghalt bika szarvától sebzetten 1947. augusztus 28-án Harmincéves korában.

Tragikus halála óta minden újonnan feltűnő toreróról azt hirdeti a menedzsere:”Manolete utóda”.
Tiszteletére – a spanyol-amerikai országokban is! – úgy rendeznek minden esztendőben augusztus 28-án bikaviadalt, hogy gyászkarszalagot visel annak minden résztvevője. S a közönség egy percre feláll.
A torero szakma gondolom sok esetben úgy működik Spanyolországban, mint Braziliában mondjuk a futball. Sok szegény gyereknek az egyetlen kiugrási lehetőség. Egy híres spanyol államférfitól származik a mondás: “Az éhség a szarvnál jobban sebez.”

A matadornak tudással és ismerettel kell uralkodnia a bikákon. Amilyen mértékben könnyed ez az uralkodás, olyan mértékben lesz szép a szemnek. Az erőnek nem sok hasznát veszi az ember, kivéve az ölés pillanatát.
Kedves történetet idéz Hemingway, könyvében ezzel kapcsolatban. Egyszer valaki megkérdezte El Gallót, a cigányt, egy nagy cigány bikaviador familia utolsó élő tagját, hogy milyen sporttal tartja fitten magát, hogy gyűjt erőt a viadalokhoz? – Szivarozom- mondta El Gallo. – Mit kezdjek én erővel, ember? A bika fél tonnát nyom. Azért edzzek tán, hogy erőben vegyem fel vele a versenyt?  Hagyjuk meg az erőt a bikának.
Az akkor 50 felé közeledő bikaviador hozzátette még: vele szemben minden corridára egy 4 és 5 év közötti bikát állítanak ki, míg ő minden évben öregebb lesz csak.
A matadorok öltözéke arannyal díszített, a segédeiké, a banderillóké ezüst lehet. A matador, miközben a ringre legritkább esetben esik árnyék, teljes díszöltözékét a traje de lucest (a fény viseletét) viseli, ami nehéz is, meleg is.
 
A közte teljesítendő mutatványtól ha meg kiveri a víz, azt már nem is említjük. Illetve mégis. Van ennek ugyanis egy másik hátulütője is. Mert míg kinn a ringben igencsak kiizzadhatnak, de amikor vége az első szereplésüknek, visszatérnek felhevült testtel, vízesen a várakozó helyre – ahol az éppen nem vívók állnak készenlétben azokra az esetekre, ha valakit a bika megsebesít, vagy legyűr, hogy azonnal beugorhassanak, és köpenyeikkel magukra vonják a bika figyelmét, azaz elhozzák a megsérült toreróról- amely helyen, ha árnyék van, vagy éppen már lemegy a nap és hirtelen lehűl a levegő, igen könnyen kapnak légúti megfázást, tüdőgyulladást.

Legközelebb kicsit részletesebben kitérek a másik főszereplőre, a bikára.

Ám ha már említettem Federico Garcia Lorcát, ezen rész végén megidézném egy torreádor barátja halálakor (1934) írt nagyszabású elégiáját, a Siratóének Ignacio Sánches Mejías torreádor fölött címmel.
A hatalmas erejű, négy egységből álló mű túllépve a személyes tragédia fájdalmán, a görög sorstragédiák, a középkori hősi énekek vagy a népi siratók mintájára az élet és a halál küzdelmévé szélesedik ki, hogy az utóbbi uralmát hirdesse. 
1
Ökleltetése és halála
 
Délután öt órakor.
Pontosan délután öt óra volt.
A fehér gyolcslepedőt gyermek hozta
délután öt órakor.
Gyékénykosárban már ott állt a mész is
délután öt órakor.
Aztán halál – a halál létezett csak
délután öt órakor. 


A délután öt órakor sorok makacsan ismétlődnek végig az egész első egységen át, baljós figyelmeztetésként, az elkerülhetetlen végzetet sugallva. 
2
A kiontott vér
 
Nem akarom látni!
 
Szólj a holdra, süssön már ki,
jöjjön, Ignacio vérét
a porondon beszitálni.
 
Nem akarom látni!
….. 

Ignacio vállán halál,
járja lépcsők garmadáit,
hajnalt keres, nem találja,
vak éjszaka öble ásit.
Keresi kemény arcélét,
álomkép lett – szertemálik,
keresi szép testét –, s vére
kitárulva rávilágit. 


A folytatásban gyönyörű Lorca-i leírása, ahogy a hős a világ figyelő tekintetének kereszttűzében vívja haláltusáját. 

3
A teste itt van

Ignacio, a délceg, itt fekszik, kiterítve.
Már vége. Mi történik? Ó, nézzetek a testre:
halál kente be kénnel, a fejét kicserélte
fekete bikafejre: minotaurusz-fejre! 


Hosszú, veretes sorokban következik a gyász leírása, a halál súlyos csöndjébe burkolt eseménysorok elégiája. 

4
A lelke távol
 
Bikák és fügefák már nem ismernek,
sem házad lovai s a pici hangyák.
A délután s a gyermek nem ismernek,
mert meghaltál, mert elmentél örökre.
….
Majd jön az ősz csigákkal és homállyal,
a köd fürtjeit préselő hegyekkel,
de szemed fényét nem keresi senki,
mert meghaltál, mert elmentél örökre.

Soká születik párja – tán sohse jön világra
ily andalúz, ily tiszta, kalandokban ily gazdag.
Elcsukló szavaimmal siratlak délceg fenség,
s a gyászos szél örökké reszket az olajfák közt. 
  

És a sirató elcsukló hangja, a megváltoztathatatlant már örökké fájó emlékké festi. 
Ennek a nagyszerű versnek lenyügöző feldolgozását adja a Leonard Cohen dallam a nagy spanyol flamenco énekes Enrique Morente előadásában. A feldolgozásban benne van minden, amiről eddig beszéltünk…hogy futkos a hideg az ember hátán. Gyönyörű. 
 

 

 




Nyaraljon Costa del Solon!
 



Vár a Costa del Sol

 


Álmaid útján: Czibere Csilla blogja