Az óceánok titokzatos világa

Azt hinnénk, már mindent tudunk a Föld élővilágáról, de ez nincs így.  Az óceánok mélye még ma is felfedezésre váró terület.

1918 júliusában, az európai hadszíntéren még javában tombolt az első világháború. A világégéstől távoli Ausztrália keleti partvidékén, a szokásos kerékvágásban zajlott az élet. Az egyik verőfényes júliusi reggel ugyanúgy kezdődött a rákhalászok számára Port Stephens kikötőjében, mint a többi nap, amikor hajóikkal kifutottak a Nelson-öböl irányába, hogy beszedjék korábban kihelyezett varsáikat.
Az álmos kikötő azonban felbolydult méhkashoz vált hasonlatossá, amikor délután idő előtt, váratlanul visszaérkeztek a rákhalászok. A hajópallóról letámolygó emberek egymás szavába vágva, beszéltek egy sohasem látott, bálna méretű  “szellemfehér” cápáról, amely játszi könnyedséggel ragadta el a zsákmánnyal teli 12, egyenként mázsás súlyú varsát.
 
A világ minden táján a tengerről visszatérő hajósok meséltek tengeri szörnyekről, sellőkről és sok más hihetetlen dologról a kikötői kocsmákban, amit a körülöttük ülők tátott szájjal hallgattak a gyertyák fényeinél.
 
Ezeket a szóbeszédeket a tudomány eleinte fantáziadús meséknek tartotta, de a hullámzás időnkét különös tetemeket sodort partra.  Ha sellőket nem is, de 15-20  méteres tintahalat, óriás polipot, szőrrel borított haltetemet, hatalmasra nőtt kígyóhalat és még sok olyan különös lény maradványait, amikről azt hitték, hogy ezek csak a a tengerészek rummall felpörgetett képzeletében létezhetnek. 
 
Ezek után már elképzelhetővé vált, hogy más, kihaltnak hitt fajták is túlélhették földtörténeti korukat. 1873-ban a déli Csendes-óceán térségében végzett mintagyűjtés során a 4300 méteres mélységben fekvő abisszikus síkság felszínéről vett mintákban kettő hatalmas, fehér zománcú és a fosszilizálódás jeleit alig mutató, 20 millió éve kihaltnak hitt óriási cápa (Carharocles megalodon) fogat ftaláltak.  A múlt században végzett kormeghatározás szerint ezek a fogak csupán 12-24 ezer évesek. Ez azt jelenti, hogy az óriás fogú cápakolosszus nem csak több millió éve, hanem a jelen korban is élt.
 

Képzeljünk magunk elé egy külsőre a mai nagy fehér cápához igen hasonló, kamion méretű óriást, amelynek testhossza eléri a 13-20 métert, a tömege 30-50 tonnát nyom,  2-2,5 méter széles szájába pedig gond nélkül belefér egy megtermett felnőtt ember.
A kifejlett C. megalodon farokúszója kb. 4 méter, hátúszója pedig 2 méter magas lehetett, és a hatalmas állkapcsokban félelmetes, felnőtt tenyér méretű fűrészes szélű fogak ültek.

C. megalodon tetemet ugyan nem találtak, de több hiteles esetet jegyeztek fel az ausztráliai halászok beszámolóján kívűl, amikor valamilyen hatalmas méretű cápa került hajó közelbe.

A 20-as, 30-as évek ünnepelt amerikai westernregény-írója, Zane Gray, aki elismert és híres nyílttengeri horgász is volt egyben, Tahitiről volt hazatérőben San Franciscóba, jachtja, a Manganui fedélzetén. Egyik nap kora reggel a tükörsima, nyugodt tenger felett népes sirályrajra, illetve egy közvetlenül a felszín alatt úszó hatalmas élőlényre lettek figyelmesek.Először azt gondolták, hogy bálna keresztezheti az útjukat, de amikor óvatosan közelebb hajóztak, a farokúszó vízszintes mozgásából azonnal felismerték, hogy az állat egy hatalmas cápa. 

A pacifikus térségből azonban további más elgondolkodtató beszámolók is ismertek. Clostermann az 1969-ben Párizsban kiadott Des Poissons si Grands című művében idézi az ausztrál Rachel Cohen hajó különleges esetét. A hajót 1954-ben Adelaide-ben vontatták szárazdokkba azt követően, hogy a Timor-tengeren megsérült egy éjszakai viharban.
A dokkmunkások a faépítésű hajó tatrészénél, a vízvonal alatt hatalmas, 2 méter átmérőjű, félkör alakú harapásnyomot találtak.

A 20. században dokumentált utolsó azonosítatlan óriáscápa-észlelésről B. C. Cartmell számolt be az 1978-ban megjelent Let’s go Fossil Shark Tooth Hunting című munkájában. Cartmell közlése szerint egy 26 méteres ausztrál jacht motorhiba miatt volt kénytelen leállni a Nagy Korallgát keleti, nyílt óceán felé eső oldalán. Amíg a motorjavítás miatt várakoztak, a kapitány és a személyzet fedélzeten tartózkodó tagjai egy hatalmas, elmondásuk szerint közel a hajó hosszával azonos méretű cápát láttak elúszni lassú tempóban közvetlenül a felszín alatt.
Noha az 1918-as esetről még csak nem is hallottak, érdekes módon ők is az ismeretlen cápaóriás halvány fehér színéről emlékeztek meg.

Lassan ott tartunk, hogy a Mars felszínét jobban ismerjük, mint a mélytengerek világát