Az eltűnt zászlóalj




Szerző: tiboru

 

Közel háromszáz katona tűnt el percek alatt egy csata kellős közepén úgy, hogy semmi nyomuk nem maradt. A történéseknek mesterlövészek, katonai futárok és megfigyelők tucatjai voltak szemtanúi (már ha egy felhő leereszkedését és felszállását történésnek lehet nevezni).


Az eltűnt zászlóalj

Az első világháború második évében járunk. A szembenálló katonai szövetségek a Központi Hatalmak (Németország, Osztrák-Magyar Monarchia, Törökország, Bulgária), illetve az Antant (gyakorlatilag mindenki más; például az USA, Oroszország, Brit Birodalom, Franciaország, satöbbi). A törökök komolyan szorongatják az oroszokat a Kaukázus környékén, ezért az egyre idegesebb cár nyugati szövetségesei segítségét kéri. 1915 tavaszán a britek és a franciák végül elkezdik offenzívájukat a nyugat-törökországi Gallipoli-félszigeten.

Első körben, 1915 márciusának közepén (amikor a brit és a francia haditengerészet a Dardanellák elfoglalását kísérli meg) a nyugatiak gyors egymásutánban több kokit és sallert kapnak a törököktől (hogy klasszikusok szavajárását idézzük). A látványos (és több ezer szövetséges tengerész halálát, valamint három hadihajó elvesztését eredményező) kudarc után a partraszállás mellett döntenek: április végén öt brit és francia hadosztály (nagyságrendileg mintegy 60 ezer katona) kezdi el a támadássorozatot a félszigetet (és közvetett módon a Dardanellákat) védő törökökkel szemben.

 

Nem időzünk a hadműveletek részletezésénél Elégedjetek meg annyival, hogy az offenzíva távolról sem volt fáklyásmenet: a német tanácsadókkal megerősített törökök több tonnányi borsot törtek a britek és a franciák orra alá, Párizs és London egyre újabb és újabb csapatokat volt kénytelen a hadszíntérre vezényelni, ahol a nyugati fronthoz hasonló állóháború kezdett kialakulni.

És akkor elérkeztünk az ominózus naphoz.

1915. augusztus 12-e, csütörtök, délután négy óra. A britek pár nappal korábban a Suvla-öböl mellett partra teszik az 5. Norfolk Regiment egyik (úgynevezett Sandringham) zászlóalját, akik – rövid pihenést követően – megkapják a parancsot arra, hogy támadást intézzenek a velük szemben felsorakozott (és magukat lövészárkokba beásott) törökök ellen.

A visszaemlékezések alapján merevítsük ki egy kicsit a képet:

Képzeljünk magunk elé egy enyhén dombos vidéket. A parttól mintegy 3 kilométerre található egy kis falu (Anafarta), ahol a védekező törökök irányítási

központja található; a norfolkiaknak ezt kellene elfoglalniuk, a tőlük balra található 10. London Regiment, a 4. Northampton Regiment, valamint a jobbkéz felől eső ANZAC-csapatok közreműködésével.

ANZAC (Australian and New Zealand Army Corps): a brit hadsereg azon alakulatainak gyűjtőneve, amelyeket (az akkoriban még ugyancsak a Birodalomhoz tartozó) ausztrál és új-zélandi katonákkal töltöttek fel.

Nem kell egy gigantikus összecsapásra gondolni: a bennünket érdeklő helyszínen a támadók körülbelül háromezren vannak, a védekező törökök valamivel kevesebben. A lőporfüsttől eltekintve az időjárás ideális: hűsítő szellő fúj a tenger felől, a hőmérséklet 25 fok, a délutáni nap a törökök szemébe süt, az égen bárányfelhők. A környék magasabb dombjain és fáin mindkét fél elhelyezi látcsövekkel ellátott megfigyelőit és mesterlövészeit; minden alakulat minden mozgását többtucatnyi szempár figyeli, mindkét oldalról. Nincsenek hatalmas sziklafalak, szakadékok vagy folyómedrek. Minden szépen áttekinthető és világos.

Háromnegyed öt. A hajóágyúkból leadott támogató tűz megszűnését követően a norfolkiak derékhada (körülbelül 250 fő sorállományú, 4 tiszt és 12 tiszthelyettes, élükön magával az ezredparancsnokkal, Sir Horace Proctor-Beauchamp ezredessel,  lépésben elkezdi az egyik domb (a Sari Bair) megközelítését, ahol török lövészárkok vannak. A védők tüzet nyitnak, a britek ugyancsak tűzzel válaszolnak, business as usual

Egyszercsak – és akkor most a környéken elhelyezkedő brit, illetve török megfigyelők későbbi nyilatkozataiból idézek:

„Egy furcsa színű, szivar alakú felhő jelent meg a domb felett. Pár másodpercig úgy 150-200 láb [45-60 méter] magasan lebegett, majd úgy tűnt, hogy követni kezdi az alatta haladó brit csapatot. 20-30 másodperc elteltével hirtelen és gyorsan elkezdett ereszkedni, mígnem teljesen be nem borította a még mindig lövöldöző norfolkiakat.”

A felhő (vagy inkább köd) olyan sűrű volt, hogy a kívülállók innen kezdve semmit sem láttak. Nagyjából 4-5 perc elteltével a felhő ismét felemelkedett, s csatlakozott az égen mozdulatlanul álló, 6-8 darab apró, ugyancsak felhőnek látszó alakzathoz.                                                                                                                                                                   

Ezekkel egyesülve, az immáron egységesnek tűnő, hozzávetőlegesen 700 láb [210 méter] hosszúságúra és 200 láb [60 méter] szélességűre becsült felhő a tenger irányába távozott, ami már csak azért is szemet szúrt a megfigyelőknek, mert a szél (ahogyan azt említettük) a tenger felől fújt.

A szokatlan légköri jelenség megszűnését követően a londoni és a northamptoni ezred, illetve az ANZAC-os egységek katonái döbbenten látták, hogy az addig mellettük harcoló norfolkiak egyszerűen eltűntek. Ugyancsak ezt észlelték a külső megfigyelők, többek között a törökök is.

A lokális offenzíva befejezése után az ausztrálok és az új-zélandiak (roppant kíváncsi népség lévén) szemügyre vették a helyszínt (mármint azt a domboldalt, ahol utoljára látták a norfolkiakat), de sem az embereknek, sem a felszerelésüknek semmiféle nyomát nem találták. A háború után a brit kormány hivatalos magyarázatot kért a törököktől, de Kemál Atatürk (kezét a szívére téve) mindenre megesküdött, hogy fogalmuk sincs, mi történt; jegyzőkönyveik megerősítették mindazt, amit a brit megfigyelők rögzítettek, s esküvel állították, hogy az adott helyszínen és időszakban brit hadifoglyokat nem ejtettek, mint ahogyan azt egyesek feltételezték, s amire az 1999-es BBC-film is kihegyezi a mondanivalóját.

Megismétlem: közel háromszáz katona tűnt el percek alatt egy csata kellős közepén úgy, hogy semmi nyomuk nem maradt. A történéseknek mesterlövészek, katonai futárok és megfigyelők tucatjai voltak szemtanúi (már ha egy felhő leereszkedését és felszállását történésnek lehet nevezni).

Utóirat: több forrás századnak (company) írja az eltűnt alegységet, én azonban konzervatív vagyok, s a korabeli források többsége által használt zászlóaljat (battalion) használom; 270 fő nyugodtan alkothat egy megerősített századot ugyanúgy, mint egy gyengébb zászlóaljat.

Szerző: Tiboru
 

Ezen eset óta többen fotóztak az égbolton furcsa alakú felhőket.

 

 

 

 




Nyaraljon Costa del Solon!
 



Vár a Costa del Sol

 


Álmaid útján: Czibere Csilla blogja