Az egyiptomi pramisok története ugyancsak sántit.



Még napjainkban is folyamatosan nő azoknak a teóriáknak a száma, amelyek az egyiptomi piramisok építési technológiáját firtatják.

 
Jelenleg tanított történelem szerint az első piramisokat több mint 4500 évvel ezelőtt, az Óbirodalom (i.e. 2635 – 2155) idején kezdték el építeni, közülük a legmonumentálisabb Hufu (görögül Kheopsz) nevéhez fűződik.


Hufu piramisa


Néhány adat a munka nagyságáról


Az ókori világ hét csodája közé sorolt gízai piramisok legnagyobbika rengeteg régésznek, mérnöknek és építésznek okozott fejtörést. A kérdés az, hogyan építették?

A szakértők úgy becsülik, hogy az eredetileg 147 méter magas Nagy Piramis mintegy 2,5 millió kőtömbből áll, amelyek súlya átlagosan 2,5 - 3 tonna, de találhatunk köztük akár 40 tonnás darabokat is. A feltételezések szerint az építkezés nem sokkal Hufu trónra kerülése után (i.e. 2551) kezdődött, és mintegy 20 évig tartott. Ebből következően az építőknek évente kb. 125 000 kifaragott és lecsiszolt mészkőtömböt kellett Gízába szállítani, illetve ott a megfelelő helyre bedolgozni. A feladat nem triviális, hiszen napi átlagban mintegy 350 darabról beszélünk, ami azt jelenti, hogy kb. három-négy percenként került a helyére egy kőmonstrum (feltéve persze, hogy a munkások éjjel-nappal dolgoztak). Rejtélyes technológia, lenyűgöző teljesítmény.
 


Ókori irodalom


Az ókori görög történetíró az első, akitől írásos beszámoló maradt ránk a Nagy Piramis építéséről, jóllehet, már ő is kétezer éves távolságból tekintett vissza az eseményekre. Elmondása alapján az építmény lépcsőzetesen készült, és a kőtömböket rövid fagerendákból szerkesztett gépezetek segítségével húzták fel fokról fokra. A siker érdekében – Hérodotosz szerint – Hufu szinte minden egyiptomit munkára kényszerített. Diodórosz, egy másik ókori történetíró elődjétől eltérően azt sem tartotta kizártnak, hogy a fáraók monumentális emlékműveit nem is emberek, hanem egyenesen az istenek építették.
 

De maradjunk az emberi kivitelezésnél


A kőtömbök szállítására egyes kutatók az egyiptomi nap bárkát tartják alkalmasnak. Az elképzelés szerint ezekel a bárkákkal a kifaragott és előkészített kőtömböket szállították a Níluson Gízába, a piramis építéshez,
 

ahol a munkások méretre igazították és ferde rámpán felhúzták a beépítési helyükre. Jelenleg az a hivatalos álláspont.


Arról is van elképzelés, hogy nem csigavonalban, hanem szemből építettek rámpát. Azonban a megfelelő magasságú és dőlésszögű rámpa elkészítése, illetve folyamatos karbantartása majdnem akkora feladatot jelentett volna, mint maga a piramis megalkotása. Hosszát és magasságát az építkezés során folyamatosan az építmény aktuális magasságához kellett volna igazítani, arról nem is beszélve, hogy egy, a piramis tetejéig vezető egyenes rámpának a számítások alapján legalább 2 km hosszúnak kellett lennie. A rámpaproblémán kívül az is élénken foglalkoztatja a szakembereket, hogy az egyiptomiak miként tudták milliméteres pontossággal egymás mellé helyezni a masszív kőtömböket.
 


Egy újabb elmélet


A 80-as évek elején egy francia kémikus-professzor, Joseph Davidovits igen eredeti elmélettel állt elő. A piramisból és annak környékéről vett anyagminták elemzése után arra a következtetésre jutott, hogy az építmény tömbjeit nem a környező bányákban faragták ki, majd vonszolták helyükre, hanem egyszerűen a helyszínen öntötték formába.
Az eljárás hasonlatos lehetett ahhoz, ahogyan ma az úgynevezett portlandbetont keverik az építkezéseken (ennek technológiáját egyébként a rómaiak dolgozták ki 2000 évvel ezelőtt). Davidovits szerint az egyiptomi munkásoknak lényegében csak mészkőtörmelékre, agyagra, mészre illetve vízre volt szükségük,
Az elméletet az egyiptológusok többsége nem fogadta kitörő örömmel, és elsősorban arra hivatkozva utasították el, hogy annak bizonyítékai tudományosan nem elég megalapozottak.

Több mint két évtizeddel később Gilles Hug professzor, a francia űrkutatási hivatal (ONERA) szakértője és Michel Barsoum, a Philadelphiai Drexel Egyetem professzora olyan kőzetmintákhoz jutott, melyek Hufu piramisának külső borításából és az építmény belsejében található folyosók faláról származtak. Az ő vizsgálatuk szerint is ezek a kövek mesterséges eredetűek.

A kékkel jelölt kövek Barsoum és Hug anyagvizsgálatai alapján bizonyosan betonból készültek. A pirossal jelölt tömböket feltételezésük szerint szintén betonból öntötték, viszont a többi kő bányából származik.
 
Elméletük szerint az ókori egyiptomiak úgy gondolták, hogy elég a külső, nagy kőtömböket precízen, „betonból öntve” elkészíteni, mert így a beljebb elhelyezett és valóban kőbányákból származó mészkőtömböket nem kell alaposabban megmunkálni.
 

Ez is egy elmélet, amit sokan nem fogadnak el. A minden kétséget kizáró bizonyításához további kőzetmintára lenne szükség, ezek beszerzésére azonban jelen pillanatban nincs lehetőség. Ennek oka, hogy dr. Zahi Hawass, az Egyiptomi Régészeti Hivatal főtitkára és egyben a gízai piramisok ásatási területének igazgatója egyszerűen nem ad rá engedélyt.

Amennyiben a betonból öntött piramis elmélete végül tényleg igaznak bizonyul, még mindég akad elég rejtély a fáraó síremléke körül. .. Gondoljunk csak a Nagy Piramis Királyi Kamrájának mennyezetét alkotó hetven tonnás gránittömbökre. Azon túl, hogy a mai napig nem tudják, miként voltak képesek az építők a helyszínre szállítani és precízen egymás mellé helyezni őket, megmunkálásuk módja is magyarázatra szorul. A gránit ugyanis az egyik legkeményebb kőzet, az egyiptomiak viszont csak rézből készült szerszámokkal rendelkeztek, amik aligha voltak alkalmasak a rendkívül ellenálló tömbök megmunkálására.
Még az is elképzelhető, hogy piramis nem is síremlék, hanem valami más céllal épült. Semmi nyomát nem találni az egyiptomi temetkezéseknél szokásos kincses kamráknak, ahol az elhunyt tulvilági életéhez halmozták fel a használati és dísz tárgyakat, pedig Kufu bizonyára nem volt szegény ember.
 

Túl sok az anomália ahhoz, hogy a piramis hivatalosan tanított történetét csont nélkül el lehessen fogadni.


 
 
 

 

 




Nyaraljon Costa del Solon!
 



Vár a Costa del Sol

 


Álmaid útján: Czibere Csilla blogja