.

Az 1870-es években küszöbön állt egy európai háború



Csaknem vérbe borult Európa

Törökország és Oroszország a Balkánon feszült egymásnak az 1870-es évek második felében, amibe a nagyhatalmak is bekapcsolódtak. Nem sokon múlt a „világháború”.

Az akkori világ nagyhatalmai a berlini kongresszuson egy hónapig tartó nehéz tárgyalások után jutottak dűlőre 1878. július 13-án a Török Birodalom sorsáról.

Pedig nyugalmasnak tűnt a helyzet

Az 1870-es évek derekáig úgy tűnt, hogy a Balkán miatt nem kell fájjon a fejük a nagyhatalmaknak: az 1871-es londoni konferencia egyezségeinek lehet néhány évtizedük. Franciaország a sedani csata után diplomáciailag meggyengült, és csak a német–francia határra fordította figyelmét. A keleti kérdést korábban többször mozgásba hozó Oroszország is megelégedett az elért eredményekkel, s minden erőfeszítését a közép-ázsiai terjeszkedésre összpontosította.

A keleti kérdés másik két érdekeltje, Anglia és az Osztrák–Magyar Monarchia a status quo fenntartásának híve volt, s örült, hogy Oroszország sem mozgolódik a térségben. Az Oroszország, Ausztria–Magyarország és Németország 1873-ban egybekovácsolt paktuma, a „három császár szövetsége” az európai béke hosszú távú garanciájának tűnt.

Megbillent Európa biztonsága

A zavart nem is a hatalmi mesterkedések okozták, hanem egy egészen váratlan tényező: a balkáni népek önállósulási törekvései. 1875 nyarán törökellenes felkelés robbant ki Hercegovinában – már ez is diplomáciai villongást váltott ki Oroszország és a Monarchia között –, majd 1876 áprilisában Bulgáriában robbant ki felkelés, amelyet a törökök véres kegyetlenséggel elnyomtak.

 

A nagy nemzetközi visszhangot kiváltó vérfürdő hatására Szerbia és Montenegró hadat üzent Törökországnak. Mindezek nyomán a hatalmi egyensúly fenntartása folyamatos egyeztetést, helyzetelemzést és alkut követelt meg Oroszország és Ausztria–Magyarország között. A háborúban Szerbia és Montenegró súlyos vereséget szenvedett, a török csapatok már Belgrád felé közeledtek, ami kiváltotta Oroszország katonai fellépést.

Ez megakasztotta ugyan a török támadást, de felborította a Monarchiával fenntartott viszonyt, következésképpen az egész európai hatalmi egyensúlyt.

A feszültség eszkalálódása és amiatt, hogy Szentpétervár nem akarta elveszíteni a balkáni szláv nemzetek bizalmát, egyre közelebbi lett az orosz–török háború kirobbanása. Rendkívül kényes volt a helyzet. Oroszország harapófogó helyzettel találta szembe magát: balkáni pozíciói és tervei megkerülhetetlenné tették a fegyveres beavatkozást, ez viszont óhatatlanul Ausztria–Magyarország ellenében történt volna, amellyel nem volt érdeke tovább rontani a viszonyt.

A nagy befolyású Bismarck a legnyersebben hozta az oroszok tudomására, hogy a Monarchiát nem hagyja meggyengíteni. Ily módon Szentpétervár arra kényszerült, hogy még a háború előtt egyeztesse a Monarchiával a háború várható következményeit, 1877 januárjában Budapesten megállapodtak: Ausztria–Magyarország semlegességre kötelezte magát, Oroszország pedig megígérte, hogy a hadműveleteket nem terjeszti ki a Balkán-félsziget nyugati felére.

Oroszországot meg kellett állítani

1877 februárjában megindultak az orosz hadak, júniusban sikeresen átkeltek a Dunán, s nem sokkal később elfoglalták a Balkán-hegység átjáróját, a Sipka-szorost, majd 1878. január végére minden török ellenállást megtörtek, nyitva állt előttük az út Konstantinápoly felé.

Harc a Sipka-szorosnál (Wikipedia)
 

Itt kellett azonnal közbelépniük a nagyhatalmaknak, az elsöprő orosz győzelmet, Konstantinápoly elfoglalását mindenképpen meg kellett akadályozniuk. A diplomáciai nyomás hatására Oroszország beszüntette a hadműveleteket, és 1878. január 31-én létrejött az orosz–török fegyverszünet, ám miután Gorcsakov nem tudta megnyugtatni riválisait, Anglia fontolóra vette az Oroszország elleni háborút, és a földközi-tengeri brit hadiflotta február közepén befutott a Boszporuszba.

Bécsben Andrássy háborús javaslatot terjesztett a közös minisztertanács elé, amit az elvetett, s emiatt Anglia sem kezdett hadműveleteket.

A helyzet megoldására 1878. március 3-án Konstantinápoly elővárosában, San Stefanóban aláírták az orosz–török békeszerződést, amely az Égei-tenger partvidékét és Macedóniát is magába foglaló Nagy-Bulgária létrehozásával teljesen Oroszország érdekei szerint formálta át a Balkán-félsziget hatalmi viszonyait.

Berlinben döntöttek

A békét London és Bécs azonnal elutasította. Angliát Nagy-Bulgária létrehozása háborította fel, mert benne orosz ugródeszkát látott Konstantinápoly felé. Ausztria–Magyarország attól tartott, hogy Bulgária orosz megszállása nyomán a Balkán-félsziget nyugati fele is Szentpétervár érdekszférájába kerül.

Az orosz diplomácia két hétig tartotta magát, majd március végén beadta a derekát: elfogadta, hogy Bismarck elnöklete alatt, valamennyi érintett bevonásával tárgyalóasztalhoz üljenek. Az egyeztetések már a június 13-ai nyitóülés előtt megkezdődtek, és igen kemény tárgyalások után tudtak aláírásra alkalmas dokumentumot kiizzadni – ez az úgynevezett berlini egyezmény.

Az egyezmény elismerte Szerbia és Montenegró függetlenségét, ám szűkebb határok között, mint amelyeket San Stefanóban rajzoltak meg. Románia megkapta Dobrudzsát, de le kellett mondania Dél-Besszarábiáról Oroszország javára – a cárt a balkáni veszteségekért a Kaukázusban kárpótolták.

A legtöbbet a Monarchia kapta: jogot nyert Bosznia és Hercegovina okkupálására, s elérte, hogy Szerbia ne jusson ki az Adriai-tengerre. A berlini egyezmény legnagyobb vesztese a névleges török függőség alatt maradó Bulgária volt: elvesztette szuverenitását, és le kellett tennie a San Stefanó-i békében megszerzett trákiai és macedóniai területekről.

A történelem a rettenetes diplomáciai erőfeszítésekkel összetákolt berlini rendezésnek sem adott kifutási időt: a függetlenségi mozgalmak és az Oszmán Birodalom további gyengülése nyomán a Balkán a következő évtizedekben is Európa puskaporos hordója maradt, amely 1914-ben végleg felrobbant.

BBC History  /  24.hu

 

 




Nyaraljon Costa del Solon!
 



Vár a Costa del Sol

 


Álmaid útján: Czibere Csilla blogja