Anjikuni törzs



Nyomtalanul tűnt el az eszkimó faluban lakó 35-40 ember

Mi, a huszadik század (természettudományos szempontból elkényeztetett) gyermekei megszoktuk, hogy minden történés mögött logikus magyarázatokat keressünk. Megszoktuk, hogy minden okozatnak van oka, hogy a fizikának vannak megkerülhetetlen alaptörvényei. Ilyen az, hogy az anyag nem vész el, csak átalakul, vagy hogy minden jelenség nyomokat hagy környezetében. Nyomokat, amelyek első blikkre talán nem nyilvánvalóak, de amelyeket egy hozzáértő szem, egy szakértői elme következtetése előbb-utóbb felfedez.

 

Nos, az 1930 novemberében a kanadai Anjikuni-tó (más írásmóddal: Angikuni) mellett megtörtént esetre az elmúlt 82 évben sem született egyértelmű, megnyugtató magyarázat.

Kanada történelmének legrejtélyesebb eltűnési ügyét egy francia származású, Québecből áttelepült prémvadász, bizonyos Joe Lebelle hozta nyilvánosságra, amikor egy vidéki újság szerkesztőjének beszámolt az elképesztő eseményről. Joe (aki évek óta a tó környékét járta sarki rókákra, ürgékre, grizzlykre és rozsomákokra vadászva) nem volt az a könnyen maga alá piszkító fajta. Trapperként igazán hozzászokott a váratlan helyzetekhez, ráadásul az alkoholfogyasztási szokásai sem haladták meg az átlagot (egy iszákos nem éli túl a barátságosnak nem igazán nevezhető sarkköri időjárást), de amit azon az ominózus napon tapasztalt, még őt is kiborította.

1.) A falu

November 13-án a délutáni órákban érkezett egy olyan apró (mintegy tíz kunyhószerű házból és az ezekhez kapcsolódó gazdasági épületekből álló, körülbelül 35-40 állandó lakossal rendelkező) eszkimó (azaz inuit) település közelébe, ahol korábban már többször is járt. Már előre dörzsölgette a kezét, hogy milyen kellemes lesz a tíz napnyi szabadtéri kószálás után ismét fedél alatt tölteni az éjszakát, megenni egy jó meleg levest, lehúzni a csizmát és reggel nem azzal kezdeni a napot, hogy az ember letöri a jégcsapokat a bajszáról. A lakókat is ismerte, akikkel a helyi keveréknyelven még beszélgetni is tudott, s akik mindig nagyon barátságosak voltak az arra tévedő vadászokkal.

A faluhoz közeledvén feltűnt neki, hogy nem hallja a megszokott kutyaugatást. Nem tudta, mire vélje a nagy csendet, hiszen a tíz családhoz legalább ötven kutya tartozott (eszkimó kutya nélkül olyan, mint disznóvágás hajnali pálinka nélkül), s a qimmiq-ek (az inuit kutyák) nem csak szánhúzásban, hanem házőrzésben is kiválóak. Amikor a telihold fényénél egyik ház (vagy inkább kunyhó) kéményéből sem látott füstöt gomolyogni, a feszültség tovább nőtt benne.

Joe elérte a házakat, de egyetlen lelket sem látott a környéken, egy hang sem törte meg a fagyos csendet. Belépett a legelső épületbe, amelyet üresen talált, a tűzhelyen valamilyen húsétel megszenesedett maradványai várták a még éppen csakhogy pislákoló parázs fölött. Elkerekedett szemekkel továbbment a második házba, közben még kiáltozott egy kicsit, de senki nem válaszolt. Itt ugyancsak mindent üresen talált, s így tovább: végigjárta az összes épületet, de embert (vagy akár kutyát) nem látott. Alaposan körülnézett, s minden úgy tűnt, mintha a lakók nagyon hirtelen távoztak volna, de olyan hirtelen, hogy mindent úgy hagytak hátra, ahogy éppen alakult: az egyik szobában egy félig elkészült gyermekkabát hevert az asztalon, még a tű is benne volt a kikészített rénszarvasbőrben, egy másikban a vadászkés mellett ott hevert a fenőkő. A prémvadász szorosabban markolta fegyverét, majd módszeresen végigellenőrizte az összes ház valamennyi helyiségét. Azt tapasztalta, hogy (az embereken kívül) semmi sem hiányzik: ott voltak a ruházati cikkek, a hótaposó csizmák, az edények, a kamrákban a szárított húsok, a füstölt halak, s amit a legaggasztóbbnak vélt, minden házban érintetlenül ott voltak a fegyverek: a puskák, a lőszerek, a különböző rendeltetésű kések, halászhálók és szigonyok, márpedig ezek nélkül épeszű eszkimó száz méternyit sem távolodik el a házától.

Több forrás 1500-2000 ember eltűnéséről ír, de ne dőljetek be nekik; hülyeséget írnak és lusták ahhoz, hogy utánaolvassanak!

Rutinos nyomkereső lévén alaposabban is elkezdett vizsgálódni, de semmi olyat nem látott, ami esetleg erőszakra vagy pánikra utalt volna. Nem volt egyetlen felborult szék, egy összetört edény, egy nyitvahagyott ajtó vagy ablak sem, s Labelle éles szeme egyetlen vércseppet vagy szögbe akadt ruhafoszlányt sem talált. Minden úgy nézett ki, mintha a tucatnyi család egyszerűen fogta volna magát és békésen távozott volna, de fegyverek, szánok, meleg ruhák, prémes csizmák és élelmiszertartalékok nélkül. A már említett parázs állapotából arra következtetett, hogy a tüzet körülbelül hét-nyolc órával korábban rakhatták meg utoljára.

Körbejárta a település határát, de láb- vagy szánnyomokat ugyanúgy nem talált, mint kutyák által kitaposott csapást. A tóparton a kajakok szép rendben ki voltak húzva a szárazra. Az érintetlen havat közelebbről megszemlélve azt a következtetést vonta le, hogy az legalább két napos, márpedig ha valamihez, akkor az ilyen dolgokhoz igazán értett. A legfrissebb felfedezés már neki is túl sok volt, ezért – eredeti terveivel ellentétben – nem táborozott le, hanem fogta magát és továbbment, mégpedig a legközelebbi állandó távíróállomás fel, ami onnan úgy 30 kilométerre északnyugat felé volt.

Tudjuk, hogy a stressz elég komoly hajtóerő, s olyan tartalékokat képes mozgósítani az emberben, amikről normál állapotban nem is álmodhatunk. Nos, ha azt mondom, hogy (az amúgy elég fáradt) Joe ezt a 30 kilométert nem egészen hat óra alatt tette meg a szubarktikus körülmények közepette, talán némi fogalmat alkothatunk magunknak arról, hogy milyen nagyon maga mögött akarta hagyni ezt az egészet.

Az állomásra való megérkezését követően azonnal riasztották a legközelebbi RCMP-őrsöt. Mivel az ottani parancsnok (Pierre Menard felügyelő) nem csak földije volt, de ismerte is Labelle-t, nem teketóriázott, s azonnal útnak indított egy szakasznyi lovasrendőrt a helyszín felé, s visszajelzett Joe-nak, hogy maradjon a fenekén, mert hivatalos kihallgatására hamarosan sort kerítenek.

2.) A rendőrségi megállapítások

Útban a fantomfalu felé a rendőri különítmény elhaladt egy másik prémvadász átmeneti szállása mellett, ahol Armand Laurent és két fia próbálták megkeseríteni a bundát viselő állatok életét. Megálltak egy hajnali meleg teára, s – mivel a zsaru teázás közben is zsaru marad – rutinból megkérdezték a trappereket, hogy láttak-e valami gyanúsat az elmúlt napokban. Nem is igazán vártak választ, de legnagyobb meglepetésükre Armand elmondta, hogy igen, az elmúlt napokban többször is látni véltek egy meglehetősen furcsa fényjelenséget: mintha egy alak- és színváltoztató hatalmas tárgy cikázott volna fel s alá az égen, s több kört is megtett, míg arra nem távozott – és kinyújtott karjával az Anjikuni-tó felé mutatott. A feltételezést (miszerint lehet, hogy északi fényt látott) felháborodottan utasította vissza: világéletében a sarkkör közelében élt, nehogy már ne ismerjen fel egy ilyet, ha lát.

A rendőrök továbbmentek, s napfelkeltekor (vagyis úgy délelőtt tíz óra körül) megérkeztek a helyszínre. A hat rutinos zsaru módszeresen átnézte az összes házat, körbejárták a területet, s (mint utólag kiderült) észleléseik egyrészt tökéletesen egybevágtak a Labelle által korábban elmondottakkal, másrészt két további olyan adalékkal is szolgáltak, ami nemhogy közelebb vitte volna őket a rejtély megoldásához, hanem inkább mélyítette azt.

Az első ilyen új információ azt volt, hogy a település szélén elhelyezkedő kis helyi temető valamennyi sírját (más http://mysteriousuniverse.org/wp-content/uploads/2011/07/inuit_burial_mound.jpgforrások szerint csak párat) felnyitották (azaz kiásták), s az azokban nyugvó holttesteket eltávolították. Ez (miként megállapították) nem lehetett egyszerű feladat, hiszen a föld azon a szélességi körön novemberben már legalább 20-30 centi mélyen kopogósra van fagyva, s a környéken megfelelő szerszámot sem találtak. Téli temetéseknél a környékbeli eszkimók a majdani sírhely fölött először is tüzet gyújtanak (már ha van a környéken megfelelő tüzelő), s csak azután ásnak gödröt, ha a föld kiengedett. Ha erre nincs lehetőség, akkor a téli időszakban elhunytak holttestét tavaszig biztonságba helyezik a vadállatok elől (például kövekkel körülbástyázzák), s a temetésre tavasszal kerítenek sort.

Nos, a kis falu temetőjéből valaki(k) eltávolítottá(k) a holttesteket, ráadásul úgy, hogy a sírokat jelölő, illetve az ezeket körbekerítő köveket ügyesen egymásra halmozták. A rendőrök talán ezen a részleten lepődtek meg a legjobban, hiszen ők, akik évek óta szolgáltak az inuitok között, tökéletesen tisztában voltak azzal, hogy egy eszkimó hamarabb vágja le a saját lábát egy életlen fűrésszel, mintsem hogy sírokat bolygasson meg. Állatok pedig egyrészt nem tudnak ilyen hidegben ilyen mélységből kiásni semmit, másrészt nem valószínű, hogy egy medve vagy farkas még azzal is bajlódjon, hogy a köveket egy kupacba hordja. Arról nem is beszélve, hogy szerintem egy állat ott helyben elkezd falatozni.

Más források szerint meg pont az volt a furcsa, hogy a sírokat kijelölő kövek és kavicsok érintetlenek voltak (ez a körültekintés egy éhségtől vezérelt állat esetében meglehetősen szokatlan lenne), csak a holttestek hiányoztak. Hát, egyik verzió kúlabb, mint a másik.

http://mysteriousuniverse.org/wp-content/uploads/2011/07/sled_dogs.jpgA másik újdonság az volt, hogy a falu legszélén rátaláltak pár kutya tetemére is. Kettőt magukkal vittek, s a kirendelt állatorvos megállapította, hogy mindkét eb éhenhalt. Egyik kutya sem volt megkötve, s ha figyelembe vesszük, hogy ezek a tényleg szuperokos, elsőosztályú szaglással megáldott állatok a faluban elég könnyen hozzáférhettek volna akár a füstölt húshoz, akár a többi élelmiszerhez (sőt, a vadászösztön is kiválóan működik bennük, s a qimmiq-ek távolról sem olyan lények, amelyek lefekszenek és csendben várják az éhhalált), pusztulásuk oka meglehetősen furcsa. És hát ne feledkezzünk meg a Joe által talált, még pislákoló parázsról, ami arra engedte következtetni, hogy a tűzre megérkezése előtt maximum 7-8 órával tettek friss fát, tehát emberek voltak a faluban. 8 óra alatt pedig egy cickány sem hal éhen, nemhogy egy eszkimó kutya. Az pedig, hogy egy inuit őslakos ne adjon enni naponta a kutyáknak (vagy pláne hogy szándékosan éheztesse őket), egészen egyszerűen elképzelhetetlen.

Az egyik forrás szerint a rendőrök mindenféle anyagmaradványt összegyűjtöttek a helyszínen, amit aztán (miután a sajtó is felkapta és megszellőztette az esetet) a rendőrségi szakértők alaposan szétcincáltak. Volt köztük egy csomó erdei bogyó és mag, amikből tán arra a következtetésre jutottak, hogy a falusiak már Labelle megérkezése előtt két hónappal távoztak. Noha ez a részmagyarázat már nyolcvan évvel ezelőtt is meglehetősen erőltetettnek tűnt, az alapkérdés továbbra is áll: hová (és miért) tűntek az emberek és a holttestek? És ki rakta meg azt a tüzet, amelynek parazsát Joe még melegen találta?

A sztorit aztán (kisebb-nagyobb módosításokkal és torzításokkal) számtalan újság, tanulmány és rádióműsor felkapta, évtizedekkel később foglalkozott vele több tévéműsor is, de az alapkérdésekre senki nem adott kielégítő természettudományos magyarázatot: sem az önjelölt nyomozók, sem a sajtó, sem az RCMP, sem pedig mások. A rendőrség később (eléggé következetlenül) már azt is letagadta, hogy az eset egyáltalán megtörtént; a helyszínen az első napon megjelent lovasrendőröket pár hónap múlva szanaszét helyezték a kontinensnyi országban, a szemtanúk egy része hirtelen megváltoztatta nyilatkozatát és már nem is emlékezett, hogy mit látott vagy hallott az esettel kapcsolatban.

 

Forrás:    Tiboru

Címkék: 
 

 

 




Nyaraljon Costa del Solon!
 



Vár a Costa del Sol

 


Álmaid útján: Czibere Csilla blogja