Ami eszembe jutott egy fényképről



Eredetileg megjelent:2013-09-10
Frissítve: 2017-06-25
 

Ami eszembe jutott egy fényképrõl


A lányomtól kaptam egy e-mailt, melyben felhívja figyelmem egy fotó sorozatra, melyen régi budapesti képek vannak.  Ahogy nézegetem, megakadok egy képnél. Fürtökben lógnak az emberek a villamos lépcsõjén. Eszembe jut ifjúságom, a hatvanas évek eleje, közepe.
Úgy törnek elõ az emlékek, mint ahogy a kinyíló zsilipkapun kitör a víz.
Ez az a bizonyos kép:
 

Középiskola.


A város másik végébe jártam iskolába. Reggel háromnegyed hétre kell menni, mert hétkor kezdõdik a tanítás. Akkoriban még komolyan gondolták, hogy a jövõ nemzedékét öntudatos, szocialista munkásemberek fogják alkotni. Elvárták, hogy az ide járó diákok belülrõl jövõ kötelességtudata írja elõ a negyed órával korábbi érkezést. Akinek nem írta elõ a saját kötelességtudata, annak elõírta az iskola házirendje. Ennek következtében negyed órával a tanóra kezdete elõtt mindenkinek bent kellett lennie az iskolában, hogy kellõképen fel tudjon nõni a rá váró feladatokhoz. A késés fõben járó bûn. Aki késik az a szocializmus építését hátráltatja. (Mondták nekünk.)

Nekem busszal és villamossal kellett mennem a suliba. Ezekben az években mindenki busszal és villamossal járt. Csúcsforgalmi idõszakokban, különösen a reggeli csúcsban, olyan sokan voltak a megállókban, hogy sokszor fel sem fértem a buszra vagy a villamosra. A kocsi belsejébe szinte sosem lehetett bejutni. Az már a végállomáson megtelt. Ilyenkor annak is örültem, ha a peronon kaptam helyet. Sokszor elengedtem a villamost, mert nem fértem fel rá.

De azon a reggelen nem lehetett, mert késésben voltam.
Fél hatkor keltem, hatkor már lent álltam a buszmegállóban. Kicsit késõ volt, de háromnegyed óra éppen elég, hogy idõbe beérjek. Táskámban anyukám által készített rántottás szendvics, amit nem igazán szerettem. Talán azért sem, mert kiérzõdött a szaga. Ahogy beálltam az emberek közé, a körülöttem állók orrlyuka kitágult. Szaglásztak. Keresték a szag eredetét. Ez zavart.

Végre jött a trolibusz. Mikor kinyílt az ajtaja, néhány ember szinte kiesett belõle, annyira tömve volt. Alig tudtak vissza tulakodni.
„Sebaj, mindjárt itt a következõ. Talán még nem kések el” gondoltam. Valóban jött, viszont be sem állt a megállóba, úgy tele volt.
Közben sokasodtak a várakozó emberek. Fázósan húzták össze magukon a kabátot, egyik lábukról a másikra álltak, miközben majd elaludtak.
Sötétség, hideg, álmos emberek.
Újabb busz tûnt fel a sarkon. Bele vetetettem minden reményem, tudtam erre fel kell szállnom. A körülöttem állók végre nem a rántotta szagával, hanem a legjobb pozíció felvételével voltak elfoglalva. Ez egy nagyon fontos elõkészülete a sikeres utazásnak. Ha távol állok az ajtótól mikor megáll a busz, nagy az esélye, hogy lemaradok. Ha viszont az ajtó elõttem nyílik ki, nyert ügyem van, a hátam mögött lévõk feltolnak a lépcsõn.
 

Abban az időben ilyen trolik jártak a Keleti pályaudvar és a Váci őt között.

A busz fékezése közben találgattam hol fog megállni. Megbecsültem, az ajtó helyét, amit egy eldobott cigarettásdoboz és egy almacsutka közt véltem megtalálni. Ügyesen oda topogtam, nem törõdve a rosszalló pillantásokkal.
Bejött a számításom. Az ajtó elõttem nyílt ki. Végre felszálltam a buszra. Gombostût sem lehetett leejteni, annyian voltunk. De ez jó volt, mert most a mi sofõrünk hagyta ki a megállókat. Ezzel behozott egy kis idõt.
A végállomásig utazva volt idõm felkészülni a következõ szakaszra.

Ekkor még járt a 15 -ös villamos, ami a Dráva utcából fordult rá a Váci útra. A megállóban itt is rengetegen voltak. Jött is a villamos, de olyan zsúfolt volt, hogy csak néhányan tudtak rá feltülekedni.  Hogy idõben beérjek, nem vártam meg a következõt, ezért még utolsó utáninak felkapaszkodtam a villamos lépcsõjére. Egyenesen nem tudtam állni az elõttem lévõ miatt. Hátradõlve, a fogantyút épphogy elérve tartottam magam. Az egyenesben még elvoltam, de jött a váci úti forduló. A villamosvezetõ rákapcsolt, mert még a zöld lámpánál akart átmenni a keresztezõdésen. Viszonylag nagy sebességgel vette be a kanyart.
 

Már a végállomáson megtelt

Már ekkor éreztem, hogy baj van. A kanyarban nem csak magamat, hanem még az elõttem állót is meg kellett tartanom. A centrifugális erõ nekem szorította. Ujjaim szép lassan kezdtek lecsúszni a kapaszkodóról. Megint egyenes következett, de már csak az ujjaim végével tartottam magam.
Ekkor zökkent a villamos. Cselekednem kellett. Nem akartam a kerekek alá esni. Eldobtam a táskám, amit addig a szabad kezemben tartottam, majd hátralöktem magam, hogy a lehetõ legtávolabb legyek a kerekektõl és kivágódtam a kockaköves Váci útra.

Szerencsém volt. A Váci úton épp nem jött autó, így az ijedtségen, meg egy kis ütõdésen kívül nem lett más bajom.
Felálltam, leporoltam magam és futólépésben még utolértem a villamost a következõ megállóban
.

Nehéz volt fél kézzel kapaszkodni. (a másik kezemben táska lógott)
 
Ebben a megállóban sokan leszálltak. Mintha a heringes dobozból vennék ki a halakat. De nem ám az összest. Maradtak bõven. Akik eddig össze voltak préselve, fellélegeztek és kitágultak. Ezzel szinte kitöltötték a leszállók helyét. Azért annyi hely maradt, hogy a peronra betuszkoljam magam.
A suliból sem késtem el, a rántottás szendvicsem is megettem.

Minden jó, ha a vége jó. Azért ezzel otthon nem büszkélkedtem.

Hát erre emlékeztetett a fenti kép.

írta: Rajnoha Peter
 

 

 




Nyaraljon Costa del Solon!
 



Vár a Costa del Sol

 


Álmaid útján: Czibere Csilla blogja